𝙾𝚞𝚛 𝚂𝚎𝚌𝚘𝚗𝚍 𝙲𝚑𝚊𝚗𝚌𝚎 [𝚂𝚊𝚔𝚞𝙰𝚝𝚜𝚞] - 𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃

17.

Követtem őket a konyhába, ahol leültek, Omi pedig mosolyogva biccentett nekik. Mosolyogva. Miért mosolyog rájuk? Miért? Nem érdemlik a mosolyát. Nem érdemelnek semmit! 

Végül leültünk mindannyian és párom öntött mindenkinek bort. Én csak ültem mellette csendben, Osamu pedig velem szemben, szintúgy egy szót sem szólt. Ellenben párjaink nagyon úgy tűnt, hogy jól elvannak. Ami fura volt, mert hasonló energiájuk van, azt meg kell hagyni.

- Ha vezettek, akkor hívok taxit, vagy tudjátok használni vendégszobát. - jegyezte meg Omi

A combomra tette a kezét és az italba ivott egy apró mosollyal, de nekem rossz érzésem volt. Felajánlotta a vendégszobát. Miért? Túl kedves. Hol van az én bunkó kedvesem, aki mindenkit egy nézéssel elküld az anyjába? Hiányzik. Ő kell most ide.

- Köszönjük Sakusa, rendes vagy. - mondta Suna

Suna is meglepően beszédes volt. Pedig a mi párjaink azok az emberek, akik mindig közömbösek és keveset beszélnek. Most mégis csak ők beszéltek szinte. Mi csak néha egymásra néztünk Osamuval és ennyi.Kellemetlen volt, éreztem magamon a nyomást. Szinte szétnyomta a fejemet. Egy percig se tudok tovább itt maradni.

Egyszer csak felkeltem az asztaltól, de nem tudtam azonnal megszólalni.

- Elmegyek a wcre. - mondtam végül

Elsiettem onnan. Nem megy. Nem tudok vele egy asztalnál ülni.

Bent a fürdőben legalább háromszor mostam meg az arcom. Zavart voltam. Sok minden kavargott a fejemben. Köztük az is mikor otthon veszekedtem anyuékkal és a helyett, hogy Osamu mellém állt volna, anyáék pártját fogta. Akkor jegyezte meg anyu elsőnek, hogy bárcsak Osamu egyke lett volna. Azt hiszem az fájt a legjobban. Bár ezt sosem mondtam el senkinek. Még Ominak sem. Sok mindent nem tud rólam. Vagyis inkább a családomról. Szándékosan. Eddig jól éreztem így magam. Nem kellett emlékeznem rá, hogy Miya vagyok. De minden egyes alkalommal mikor ott vagyok náluk, vagy csak összefutunk Osamuval.... Érzem, hogy nagyon nem haladtam sehova. Ha haladtam volna, akkor talán nem néznének le. Talán sokkal normálisabban beszélnének velem. 

Végül vettem egy hatalmas levegőt és finoman megpofoztam magamat. Aztán visszamentem és leültem hozzájuk. Folytattam az evést. Vagyis valami olyasmit imitáltam. Sajnos nem tudtam rendesen enni, nem volt étvágyam, a gyomrom görcsben volt.

- Jól vagy? - simogatta meg a kezemet Omi

- Persze! - mosolyogtam rá

Aztán testvéremre néztem, hiszen a következő kérdést neki címezte a kedvesem.

- Osamu! Hogy megy a suli? Vagy esetleg dolgozol?

- Dolgozom egy irodában. - mondja halkan, Omi pedig bólint

Iroda, huh? Anyuék vállalatánál tökéletes munkája van. Talán azért ilyen komor, mert egy olyan helyen gürizik. Ráadásul már nem sulizik. Ő okos, nincs szüksége erre, ráadásul sok dolog nem érdekli. Érettebb, mint én.Beharapom alsó ajkam és a kajára néztem. Őszintén.... ritkán van ilyen, de elment az étvágyam. Nagyon rosszul érzem magam. Ha megszólalnék akkor mindent csak elrontanék.Bár eddig Osamu semmi sértőt nem mondott még. Talán mert itt van Sakusa.... remélem.

Ezután nyomasztó csend telepedett ránk, az evőeszközök hangját lehetett csak hallani, amik megszakadtak mikor párom megszólalt és kihívta Sunát cigizni. Osamu megragadta párja kezét és megkérte, hogy ne legyen sokáig, mire a barna csak biccentett, majd ki is ment párommal.

Kezeim az ölemben voltak, ökölbe szorítottam őket ahogyan nagy levegőt vettem. Ez kínos. Nagyon is. Felnéztem bátyámra és utána félre.

- Tessék. - motyogtam - Most már elmondhatod mi nem tetszik, csak ketten vagyunk. - vontam vállat

Általában ilyenkor tud a legnagyobbat szúrni. Mikor senki más nincs itt rajtunk kívül. Biztosan megint hallani fogom, hogy anya mennyire szereti őt és hogy tulajdonképpen kárnak vagyok a családban. Most is csak megvonta a vállát és elnevette magát. E miatt éreztem megrándulni a szemöldököm.

- Mit mondjak? Tudsz mindent. Amikor kiderült, hogy meleg vagyok anya megharagudott rám, de nem tartott sokáig. Kedveli Sunát.... És ott voltak ma a kiállításon is. - mondta és az arcomat figyelte

Gondolom valamilyen érzelmet akart kiváltani, reakciót keresett. Igazából reakciót akart tőlem. Amit meg is kapott, hiszen egy picit mérgesen tekintettem vissza az önelégült arcára. Anyuék ott voltak a kiállításon. Fantasztikus.

- Amikor kicsik voltunk mindig csak azt hallgattam, hogy Atsumu így, Atsumu úgy. Elegem lett! - tette le a villát

- Nem értem miről beszélsz. - vontam fel egyik szemöldökömet - Te vagy a kedvenc, akit mindenki imád. Folyton csak azt hallgattam, hogy "Miért nem lehetsz olyan tökéletes, mint Osamu". - forgattam a szemeim - Mindenki téged szeretett, mert kedves voltál és szófogadó. Még a saját testvéredet is képes voltál elárulni....

Fontosabb volt neki a jóhíre, mint én. És zavar. Illetve zavart. Az elején. De végül megbékéltem vele. Igazából nem utáltam őt soha és nem is akartam. Hiszen mindig reménykedtem benne, hogy majd egyszer megbékélünk. De mióta találkoztunk és tönkrementek azok a sütik, meg a mostani helyzet.... Kezdem elveszteni a reményt ezzel kapcsolatban.

- Mert utáltam a tényt, hogy kiskorunkban miattad szorultam a háttérbe! Gyűlöltem a dolgot, ezért elkezdem keményen tanulni, hogy elérjek valamit és sikerült.... Te pedig féltékeny vagy, mint mindig! - csattant fel és fel is állt - Sajnálom, hogy nekünk testvéreknek kell lennünk.... - suttogta és lehajtotta a fejét

Egy könnycsepp folyt le az arcán, kezeit pedig ökölbe szorította. Nem hittem el, hogy tényleg ilyen. Tényleg sír? Ugyan minek?

Sajnálja, hogy testvéreknek kell lennünk. Ez fájt. Azt hiszem ez volt a végső elutasítás tőle. Nem tekint a testvérének?

- Így lesz a legjobb Atsumu... - motyogta maga elé

- Mi....? - néztem rá nagy szemekkel - Féltékeny? Én? - keltem fel én is az asztaltól - Az vagyok! Féltékeny vagyok, mert anya csak téged szeret! Azt akarta, hogy egyke legyél. - emeltem meg én is a hangomat - Csak téged akart.... - halkultam el kicsit

Sajnálja, huh? Én is. Sajnálom, hogy a testvére vagyok. Talán tényleg nem kellett volna megszületnem, de ezt már nem csinálhatjuk vissza. Hiszen az lehetetlen.Végre sikeresen elfogadtam magamat mikor elköltöztem anyuéktól. De Osamu minden alkalommal emlékeztet, hogy ki vagyok és honnan jöttem.Semmi értelme nincs annak, hogy most itt játssza az áldozatot. Nem hiszek neki. Semmit sem hiszek el.

Egy kis csend után már csak álltunk az asztal két végén és egymást néztük. Gyűlöl engem. Haragból sír, én meg éppen visszafogom a kitörni készülő könnyeimet. Nekem fáj, hogy egyáltalán nem tudjuk ezt megbeszélni. 

Annyira elvoltam foglalva, hogy észre se vettem mikor jöttek be a párjaink. Omi magához ölelt engem és erősen tartott, Suna pedig megjegyezte, hogy majd holnap megbeszéljük, aztán elvezette Osamut a vendégszoba felé. Csak szemeimet forgattam miatta. Szemét. Egy utolsó szemét.... de igaza van és valahol ez bosszant a legjobban.

- Sajnálom Tsumu. Ez az én hibám. Erőltettem, pedig nem kellett volna. - suttogta Omi - Sírj nyugodtan, ha attól jobb lesz!

Kiyoomi hangja hozott vissza a valóságba. Szorosan öleltem majd hagytam, hogy felemeljen. A szobában letett ugyan, én csak az ágyra ültem. Mély levegőket vettem, megakartam nyugodni.

- Nem a te hibád. Az enyém volt, nem lett volna szabad elkezdenem. - sóhajtottam

Éreztem, hogy rossz ötlet volt. Főleg kettesben hagyni minket. Micsoda szánalom....

- Sajnálom.... Megyek összedobom a konyhát. Mindjárt jövök!

Arcomra simított, majd hosszasan ajkaimra puszilt, aztán azt mondta szeret. E miatt egy apró, szomorú mosolyt ejtettem. Mire visszamondtam neki ő már kint is volt. Elfeküdtem az ágyon és a plafont néztem. Nem akartam előtte sírni, így egyszerűbb volt akkor gyorsan kiadni magamból mikor kiment. Nem bírom tovább....