𝙾𝚞𝚛 𝚂𝚎𝚌𝚘𝚗𝚍 𝙲𝚑𝚊𝚗𝚌𝚎 [𝚂𝚊𝚔𝚞𝙰𝚝𝚜𝚞] - 𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃

25.

Omi átkarolta a derekamat és a halántékomra puszilt. A nyakamhoz hajolt és rá is puszilt. 

- Nyugi.... Nem lesz baj. Csinálok pár fotót és megyünk a vidámparkba. - suttogta a fülembe

- Tudom. - motyogtam

- Azt hiszem kész vagyok. - tette a kamerát az állványra 

Nyílik az ajtó és belépnek a szüleink. Az anyánk hatalmas mosolyra húzta ajkait amikor meglátta Osamut. Apa sosem volt az az ölelkezős típus, így ő csak biccentett nekem, Osamuval meg kezet is fogott. Ahogyan Sunával is. Bár rám nézett, ő is csak biccentett ahogyan anya. Így én is csak ennyit tettem. Tényleg egy idegen vagyok itt.

- Kisfiam! - megy oda hozzá és rögtön megöleli - Atsumu. - biccent felém 

Omi bátorítóan megsimogatta a hátamat, majd odament a szüleimhez és bemutatkozott nekik ahogyan azt illik. 

- Szép napot! Sakusa Kiyoomi vagyok. Örülök a találkozásnak. - hajolt meg mélyen, ahogyan azt illik

Anya elismerően bólint, s vizsgálni kezdi az arcát. Természetesen Kiyoomi túl illedelmes, főleg akkor, ha üzletről van szó. Nem lep meg, hogy rezzenéstelen arccal tűri anyám megszólalásait.

- Jobban illenél Osamu fiamhoz, mint hozzá. - bök a fejével felém

Valójában görcsbe rándult a gyomrom. Nem. Omi csak és kizárólag hozzám illik. Senki más mellett nem mutatna jól és ő se cserélne le soha senkire. És én se őt. Anya csak fogást keres rajta, amivel őt is eltudja szakítani tőlem. De nem fog összejönni. Kiyoomi a leghűségesebb ember valaha.

- Nos? Akkor elkezdhetjük? - kérdezte apa Kiyoomira nézve 

- Természetesen, Uram! - hajolt meg Omi

Én minek legyek rajta? Vagy csak nézzem végig ahogyan ők fotózkodnak? Mert akkor inkább kimegyek. Bár valószínűleg anya nem is tervezte, hogy én rajta leszek, tehát megvárom itt amíg mindenen túlesnek.

Bekapcsolta a gépet és megvárta míg mindannyian odaállnak, aztán elkezdett képeket készíteni. Én csak néztem őket. Nem fért a fejembe, hogy Osamu hogyan tud úgy ott állni, hogy tudja milyen emberek veszik körbe. Hogyan tud úgy a kamerába nézni, hogy tudja; nekem itt se kéne lennem. Nyilvánvalóan nem akarja eldobni anya szeretetét. Nem is kérném tőle soha, hiszen annyit küzdött érte.... 

- Atsumu! Gyere ide te is. Elvégre a fiam vagy. - szólal meg apa 

Biccentettem a szavaira. Az ő oldalára álltam, mert valahogyan mindig is mellette tűnt biztonságosnak azok ellenére, hogy ő is csak vakon követi anyát. Mindannyian a szokásos arcot vágjuk, ez már egy megszokás. Egyik képen se mosolygunk. Az összes családi kép üres.Apa a kezét a vállamra teszi, de én csak nézek a kamerába. Nem érzem jól magam a közelükben és nem is akarok sokáig maradni. De szerencsére, vagy sem, végül pár kép után anya szólalt meg. 

- Atsumu, menj Suna mellé. 

Utasításnak hangzott. Persze, nem balhézhatok most itt mindenki előtt. A családi viták nem tartoznak senkire. Így csak odébb álltam. Természetesen anya azt akarta, hogy hárman legyenek rajta. Mindig ezt csinálja, nem lepett meg. Az lepett meg, hogy apa szólt, hogy álljak oda. Milyen bátor lett, huh?

- Rendben. Akkor azt hiszem, hogy megvagyunk! 

Aztán letette a gépet és mögé lépve kezdte nézegetni a képeket. Anya mellé lépett és az egyik fotónál megállította. Gondolom egy négyes volt, mert amit utána mondott.... Felforrt a vérem. Ez a nő! Úgy nézett Kiyoomira, mintha akarna tőle valamit. Úgy, hogy apa is itt van! Úgy látszik tőle örököltem, hogy nincsenek gátlásaim.