Haegeum

A porrá vált tégla

Mo asszony szerette a rendet és a tisztaságot. Legyen csak rend a munkában, az életében és a háztartásában. Mindennek olajozottan kell működnie, ez az élet törvénye. Hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután ötig a rendőrőrsön dolgozott, immáron negyven éve ugyanazon a munkahelyen. Erre roppant büszke volt. Az íróasztala csak az ő írásától és könyökétől kopott fényesre, senki másétól. Ő mindig, mindent megtett az ügyek érdekében. Hűen szolgálta a mindenkori rendszert, a pártot, az ideológiákat, mindenkit kiszolgált, mert ez volt az élet rendje. Csak semmi lázadozás, egyszerű alatvalói vagyunk az életnek, mondta a fiatalabbaknak.

Mo asszony mindent megtett a munkahelye megtartásáért. Ha tapsolni kellett, az első sorban tapsolt, mosolyogva, szépen, egyenletesen. Aztán eljött az az időszak, hogy szívből kellett tapsolni, az már nehezebben ment neki, mert megszokta a szabályokat, de képes volt az új rendszer szerint alkalmazkodni. Megszokta a technológiai újításokat, szorgalmasan elvégezte a továbbképzéseket, a munkahelyén és az életben fújó új szeleket jól állta.

Mo asszony szerette a szépet. Az elegáns ruhákat és márkás cipőket, a jó ételeket bőségesen megterített éttermi asztalt és az összejöveteleket. Szeretett moziba járni, önfeledten pénzt költeni és hangosan kacagni. Örömmel áldozott az otthona felújítására, ha már egyszer nem volt férje és gyereke, akikre költenie kellett volna. Mo asszony mindennél jobban szerette a személyes szabadságát, mert így semmi nem korlátozta abban, hogy jól végezze a munkáját a munkahelyén, ezzel kivívva a mindenkori főnökei elismerését. Sajnos az elismerés a fizetésemelésnél már nem volt olyan látványos, ezért elvállalt némi mellékest.

Mo asszony, nemrég festetett. A parkettát felcsiszoltatta, új szőnyeget vett.

Mo asszony, a kézicsomózású szőnyegen feküdt, döbbent szemei a plafonra meredtek. A mester a parkettát nagy szakértelemmel hozta rendbe. Felcsiszolta, a falapok réseit fűrészporos ragasztóval kitöltötte, csak utána vitte fel a két réteg lakkot a parkettára. Ezért nem tudott Mo asszony vére beszivárogni a rések közé, ezért ihatta fel a drága szőnyeg mindet.

A frissen festett fal nem tudott mesélni. Esetleg elmondhatta volna, hogy fogadta az utolsó vendégét Mo asszony. Ugyan meglepődött a kopogáson, de gyanútlanul nyitott ajtót. A kései vendéget beljebb invitálta.

„Nem számítottam önre, uram. Úgy volt, hogy csak a jövő héten találkozunk" mondta, közben abban reménykedett, hogy a beígért tiszteletdíját hamarabb kifizetik.

„Megváltozott a helyzet. Köszönjük az eddigi áldozatos erőfeszítését, de a továbbiakban nincs szükségünk a szolgálataira" felelte a férfi.

Mo asszony semmit nem értett. Két nappal korábban még fontos volt, értékesek az információi, ezt mondták. Mégis mi változhatott? Nem tudta a férfitól megkérdezni. A kilencmilliméteres fegyver csöve a homlokának nyomódott. Mire felfoghatta volna, mi történik vele, már nem volt az élők sorában. A fal ugyan nem mesélhetett a férfiról, de másról igen. Mo asszony vére ráspriccelt, csak azután zuhant az élettelen test a kézicsomózású szőnyegre.

**********

– Ne csináld már! – Jimin gyorsan az irodaajtója belső biztonsági zárhoz nyúlt és rákatintotta. Hallotta az utána siető izomagyú testőr fejének koppanását az ajtón és a halk motyogást.

Nem tudta sajnálni a férfit, annál jobban sajnálta a szőnyeg közepén térdeplő, majd az előtte leboruló bátyját. – Bocsánatot kértél, nem kell többet. Na! – kérlelte halk hangon.

Hoseok elé térdelt, felhúzta a földről és magához ölelte. A krémszínű nyári öltöny a nyakrészénél félrecsúszott, szabadon hagyta Hoseok meztelen vállát és nyakát. A bátyja megint nem vett inget az átlapolós zakója alá, csak egy lézervágott, testszínű trikót viselt azon a tikkasztóan meleg nyári napon. Jól látható volt a nyaka és a válla találkozásánál az a virágszirom alakú, kékesfekete folt. Jimin közel hajolt Hoseok nyakához. Nem csak az Illicit Green kávés-nehéz illatát érezte rajta; a vezetőinformatikus könnyű parfümje Hoseok bőrére tapadt.