Haegeum

Kapcsolatok

Az esküvő

Szöul a napsütésben ragyogott. A csillogó testű felhőkarcolóból messze el lehetett látni egészen a hegyekig és az ott álló erdőig. Jó lenne sétálni! Talán meg kellene tenni, ott most sokkal jobb lenne, mint itt az irodában állni, és magányra vágyakozni. Az erdőben biztos könnyebb lenne gondolkozni az édesapja kívánságán, de ott is csak ugyanarra a megoldásra jutna: teljesítenie kell a családfő akaratát, a cégért és az utódlásért. A legjobb lenne Busanba utazni, de az most nem olyan lenne, mintha csak hazalátogatna. Nem akart veszekedni az édesapjával. Talán nem is veszekedtek soha, csak konfliktusaik voltak egymással, amikre mindig találtak megoldást.

Csak úgy lenne jó hazamenni Busanba, ha a régi kék házukban élnének. Minden olyan lenne, mint amilyen régen volt, gyermekkorában. Úgy lenne az igazi, ha minden a helyén lenne: a televízió a nappaliban, a vízforraló a konyhában, a fürdőszobában a repedés a falon. A gyerekszobában a pöttyös sötétítő függöny, és a hófehér gyerekágy. Hoseok is ott lenne, de nem úgy, ahogy most kinéz, hanem gyermekként, ahogy megismerte. Kicsi volt, sovány és rémült.

A szomszéd néni, a rózsaszín házból. Mindig vigyázott rájuk. Ő és Hoseok az ablakban térdeltek, a rácsba kapaszkodtak, a naplementét várták, mert akkor jött haza az apjuk. Hoseok az első pillanattól kezdve apának hívta Park Hyunsoot, de erre senki nem kényszerítette. Az első időkben gyakran volt vele probléma. Bebújt az ágy alá, és hiába kérlelték, nem jött elő onnan. Nem tudták mi elöl menekült oda. Olyankor Jimin utánamászott, aztán kicsalogatta a sarokból, és együtt bújtak az ágyba. Ölelte Hoseokot, és a hátát simogatta. Gyermek volt, és nem tudta elmondani, hogy mi bántja, csak sokkal később derült ki, azután, hogy O Wongjongot a pokolra küldte. Az apjuk megbocsájtott neki.

– Ebben a ruhában jó leszek? – kérdezte Jimin.

– Csak beszélgetni mész – felelte Seokjin. – Ne izgulj.

– Lényegében leánykérésre megyek, csak a menyasszonyom nem lesz ott. Tudom, hogy ez a szokás, de mégis olyan furcsa, hogy egy ilyen lányt, mint Yeom Dahye, az apja áruba bocsájt.

– Azért ez így igen sarkos. – Jinnek nem tetszett ez a szóhasználat, de Jiminnek lényegében igaza volt. – Ne gondolj erre így.

– De így gondolok. Férjhez adja a lányát hozzám, csak a cég érdekei miatt. Megerősíti a saját és a mi vállalatunkat. Értem én. Én és Dahye, mi leszünk az örökösei a Holang vállalatnak. Nem kell aggódni, hogy az apja tanácsadói, az alelnök vagy valaki más ráteszi a kezét a felépített birodalomra. A lányáé marad, mert fia nincs, hát jól adja férjhez. De az a jó férj nem én vagyok.

Jimin a fotelhoz battyogott. Lerúgta a cipőjét, a lábát felhúzta és átkarolta a térdét. Kibámult az ablakon. El kellene menni az erdőbe – futott át újra a fején.

– Honnét tudhatnád? – kérdezte Seokjin. Felkelt az íróasztalától, egy kapszulát dobott a kávéfőzőbe, a másikat a kezében szorongatta, majd bögrét cserélt, és még egy kávét készített. A két bögrét a dohányzóasztalra tette, és a másik fotelba ült. – Meg kell próbálnod.

– Hogyan működik a házasság? Hogyan kell egy nőt szeretni?

– Úgy, ahogy egy férfit. – Seokjin a kávéjába kortyolt. – Légy figyelmes, és érdeklődő. Adj ajándékokat. Ne felejtsd el a születésnapját, a Valentin-napot, a kisebb alkalmakat és a házassági évfordulót. Beszélgess vele.

– És szexeljek vele – szólt savanyúan Jimin.

– Illene – jegyezte meg Seokjin.

– Azt sem tudom, hol van a nőn a lyuk, vagy hogyan kell boldoggá tenni.