• ᴍᴇᴇᴛ ᴍᴇ ɪɴ ᴛʜᴇ ᴘᴀʟᴇ ᴍᴏᴏɴʟɪɢʜᴛ • ʀ.ᴀ.ʙ

Huszonötödik rész

Cressida a Fekete tó partján ülve figyelte a fodrozódó vizet. Már rég a Nagyteremben kellett volna lennie és Pandora mellett ülve szednie magának reggelit, de nem bírta magát rávenni, hogy emberek közé menjen. Ehelyett még jóval a zsúfolt folyosók előtt a csuklyáját felkapva kisurrant a tópartra egy kis magány reményében.

Vastag kabátját még jobban összehúzva magán, a tegnap történteken gondolkodott. Nem volt képes felfogni, hogy a gyönyörű szép szőke lokniai feketévé váltak egy szempillantás alatt. Nem gondolta, hogy hamar hozzá tudna szokni a látványhoz, főleg azután, hogy reggel, amikor belenézett a tükörbe úgy megijedt a látványtól, hogy kisebb szívrohamot kapott magától.

 Egy laposabb követ felkapva elhajította azt.  A kő ötöt pattant a víz felszínén mielőtt eltűnt volna a tóban. Talán befesthetném a hajamat. Egy újabb követ kapott fel maga mellől, majd azt is eldobta. Vagy talán hordhatnék sapkát! Egész évben? Ahh ez nem jó...
– Nem gondoltam volna, hogy éppen itt fogok rálelni Hollóháti Hedvigre – foglalt helyet mellette valaki, mire Cressa kissé összerezzent. – Nem nagyon szoktál ide kijárni – jegyezte meg halkan.
– Szükséget éreztem – vont vállat a lány a szeme sarkából figyelve a másikat.
– Azért remélem nem tervezed az egész napot itt tölteni, elég hideg van – vizslatta a lány arcát.
– Nem... csak gyászolnám még egy kicsit a hajamat – mosolygott rá keserűen mire Sirius együtt érzően bólintott.
– Sajnálom...
– Mégis miért? Nem tehetsz róla.

– Valóban nem, de tudom milyen érzés az, amikor a természet emlékeztet rá, hogy honnan is származol – mondta halkan. – Bármennyire is próbálom elfelejteni azt ahonnan jövök, attól még ugyan úgy Black vér csordogál az ereimben – mormogta felvéve maga mellől egy követ amit elkezdett vizslatni – Azt gondoltam, ha majd Jamesnél lakok könnyebb lesz elfelejteni az egészet. De nem lehet, az egyszerűen képtelenség. Minden mozdulatot vagy szót befolyásolni... valamikor az csak ösztönszerű... és az ilyen pillanatok emlékeztetnek igazán arra, hogy honnan is származol – forgatta az ujjai között a lapos kavicsot. – Nem küzdhetünk az ellen, akik vagyunk... Én örökké Black maradok, te pedig örökké Dawsey. – dobta el végül, majd mindketten csendben figyelték, ahogy a kő messzire pattanva végül eltűnik a tóban. 

– Nem akarok olyanná válni, mint a szüleim voltak – vallotta be halkan Cressida.
– Hé! – fogta meg a vállát Sirius, mire ő szomorúan nézett fel rá. – Nem gondolom, hogy valaha is olyan ember lenne belőled. Amúgy is... ez nem ilyen egyszerű.
– Pedig tegnap óta úgy érzem, hogy valami megváltozott bennem. Kezdek egyre jobban hasonlítani anyára és attól tartok nem csak kinézetre. Lehet, hogy attól amin keresztül mentem, valami... elromlott bennem... és emiatt rossz ember leszek.
– Jól figyelj arra, amit most mondok neked – fordította maga felé a lányt, hogy biztosan rá figyeljen. – Rossz ember belőled sosem lesz. Jó ember vagy Cressie, akivel rossz dolgok történtek... Egyébként is a világ nem osztható fel egyszerűen jókra és halálfalókra. Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A lényeg az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket – mondta komolyan.

Cressida aprót bólintott, majd hálásan elmosolyodva közelebb húzta magához és szorosan megölelte a fiút. A hollóhátas percekig csak ölelte a barátját, aki csendben várta, hogy megnyugodjon. Végül pár perc múlva lassan eltolta magát a biztonságot nyújtó karokból.
– Na, fel a fejjel!– mosolygott rá kedvesen Sirius. – Amúgy meg, szerintem illik hozzád – lökte meg a vállát finoman. – Legalább így hasonlítasz rám – kacsintott rá.

Dawsey megrázta a fejét majd ismét összébb húzta magán a kabátját, ahogy egy újabb hideg széllöket érte el őket.
– Olyan bölcs lettél – kuncogott halkan.
– A korral jár – húzta ki magát büszkén, mire a lány a fejét rázva felkelt a helyéről. – Várj! – fogta meg a kezét Black mielőtt még elindult volna vissza a kastélyba.
Cressa felvont szemöldökkel nézett le Siriusra aki sietősen kutatott a kabátja zsebébe.
– Sirius mégis mit-?
– Sssss! Csak várj kicsit! – állt fel ő is, majd előhúzott egy kis dobozt a zsebéből.
A lány meglepetten meredt a dobozra, ami egyértelműen egy ékszeres doboz volt.