Zombie Apocalypse (hungarian)

12.-Tábor

Reggel hosszú ideig gyalogoltunk. Az a három kilométer azért egész sok...

Útközben bedobtam az egyik csomag kekszet, Emily pedig megosztotta velem a Happy Cherry Hariboját, így azt is bevágtunk. Az út alatt Cody nagyon sokat mesélt a tábor megalakulásáról meg hogy hogyan szereztek embereket nagyon rövid idő alatt. Érdekesnek találtam, de valahogy féltem az egésztől. Rickéknek sem volt soha szerencséjük, akkor nekünk miért lenne? Ráadásul a Kormányzót is szőrnyen gyűlöltem a sorozatban... Na de majd meglátjuk,hogy mi lesz.

-Oké. Mielőtt még oda érnénk, már most szólok hogy a fegyvereket meg az ehhez hasonló tárgyakat a kapuőrségnél kell hagynotok. Nem szeretnénk, ha zűr támadna.-mondta Cody.

-Mivel garantálják, hogy majd visszakapjuk a fegyvereinket?-kérdezte Ed.

-Visszakapjátok...ha nem okoztok bonyodalmakat.

-Meglesz.-mondta Betty.

A folyó mentén haladtunk, néhány zombi,-amiket mostmár mi is kóborlóknak kezdtünk el hívni-, meg-megjelent előttünk, de senkinek sem tudtak ártani. Ahogy megfigyeltem, Cody elég jól bánik a fegyverekkel és Anne sem riadt meg hogy fejbe szúrjon néhány kóborlót.

-Hé Al...-suttogta nekem Dylan,aki most is végig mellettem haladt. Arckifejezése eléggé feszült és aggodalmas volt.

-Mi a baj?-kérdeztem.

-Rossz előérzetem van...Figyelj. Ha odaadom ezt a zsebkést...betudod tenni a bakancsodba? Mert lehet harcolnunk kell odabent...

-Vettem az adást!-mondtam,majd elvettem Dylan kezéből a zsebkést és gyorsan a bakancsom szárába tuszkoltam.

Szerencsém volt, mert épp pár másodperccel utána érkeztünk meg a táborhelyhez.

Első pillantásra nem tűnt ijesztőnek, a hatalmas drótkerítést leszámítva.

A hely hatalmas volt. A tábor -nevéhez híven-, tele volt mindenféle színes sátorral.
Ha nem lenne az a kerítés akkor teljes egészében egy nyári tábor arculatát tükrözné. Az emberek- akik érdeklődéssel figyeltek minket-, rőzsét gyűjtöttek, fegyvereket tisztítottak vagy épp ruhákat mostak a patakban. Igazából senki sem tűnt boldognak vagy barátságosnak, de lehet csak azért, mert idegenek voltunk.

-Szia Frank!-üdvözölt egy férfit Cody, aki egy zöld sátor előtt ült egy fekete székben egy asztal mögött.

-Neked Uram, Cody!-mondta a férfi.

-Ugyan már Frank cimbora, attól, hogy Számontartónak neveztek ki téged és magasabb rangod van, mint nekem, még mindig nekem köszönheted hogy mindkettőnknek van most menedéke.

Frank fintorgott egyet, majd ránk nézett.

-Ezek kik?-kérdezte.

-Kalandorok, állítólag Londonba készülnek.

A férfi elvicsorodott.
-Mindenki ezt mondja, amikor ide jön. De a végén úgy is mind itt maradnak.

-Hát mi nem. Csak lezuhanyoznánk és már indulnánk is.-jelentette ki Ed.

A férfi megint egy furcsa arcot vágott, de nem mondott semmit.

-Neveket kérek.

Adam bediktálta a neveinket, majd le kellett tennünk a fegyvereinket. Dylanel még egy gyors pillantást vetettünk egymásra. A zsebkés a bakancsomban lapult és szerencsére nem kellett levennünk a cipőnket.

Tovább haladtunk, a főnököt keresve.

Közben arra figyeltem fel, hogy ahogy beljebb haladtunk, egyre furábban néztek ki az emberek.
Azok, akiket az elején láttunk, makk egészségesnek és erősnek tűntek, azokkal szemben, akikkel a tábor közepén futottunk össze.
Valamennyinek kék-lila-zöld foltok éktelenkedtek a testén, sebek és zúzódások borították el őket, még olyan is volt, aki sántított, vagy aki mankóval járt.
Már épp fordultam volna Dylanhez, hogy megosszam vele a meglátásaimat, amikor ő megszorította a kezemet és bólintott, jelezve hogy neki sem tűnik ez rendben és hogy jobb ha nem beszélünk.

Közben egy kisebb, szürke kőépületnél álltunk meg, amelyen a Parancsnokság felirat díszelgett. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. Az egész annyira ijesztőnek tűnt.

Cody benyitott a hatalmas tölgyfaajtón.

-Egy képviselőt kérek, a többiek maradjanak Anne-vel. -mondta.

Összenéztem a többiekkel és tanácskodni kezdtünk.

-Én akarok menni.-jelentette ki Dylan.

-De én vagyok a vezető.-mondta Ed.

-Az most nem számít. Ez elég... szóval elég fontos lenne, hogy én menjek be.-nézett Dylan, Ed szemébe komolyan.

Ed láthatóan elgondolkodott és először nem értette hogy mit akar Dylan, de amikor rám nézett, én pedig bólintottam, akkor beleegyezett.

Dylan kivállt a sorból, majd követte Codyt. A távolodó alakját figyeltem, ahogy eltűnik a kőfalak mögött.

Ameddig Dylan bent volt (ami megjegyzem, 40 perc), mi kint ácsorogtunk és figyeltük a dolgozókat.
Ebben a részben, fák, zöldségek és gyümölcsök voltak és mindenki dolgozott a legkisebbtől a legnagyobbig.

Nem értettem. Egy hét alig telt el az Apokalipszis óta. Hogyan tudtak ennyi embert összeszedni és mindenféle élelmet termelni ilyen rövid idő alatt?

-Hé!-ugrott mellém Anne.

-Hé.-mosolyogtam rá.

-Tessék a kutyus.-adta ád Midnight pórázát.-Azt hiszem,eléggé kisajátítottam magamnak. Bocsi.

-Ugyan, semmi gond.-mondtam.

Anne mosolyogva arrébb tipegett, egyenesen Ed felé és valamit mondott neki, mire Ed nevetni kezdett.

-Szép lány... -mondta Emily, aki az előbb lépett mellém. -És teljesen Ed zsánere: vicces, őrült, állatbolond...

-... minden ami te is.-tettem hozzá, Emily meg elpirult.

-De sose tetszenék Ednek. Azt sem tudom, minek álltatom magam.

-Ems...ez nem igaz.

Em lebiggyesztette az ajkát.
Átöleltem. Én nem hiszem, hogy Ednek ne tetszene. Folyton együtt lógnak, fociznak, kocsikáznak éjszaka a városban és egymással poénkodnak, ahányszor kimegyek velük.
Szerintem kölcsönösek az érzéseik.

Nemsokára megérkezett Dylan. Arcán aggódást fedeztem fel.

-Pár napig itt kell maradnunk, szobákba osztottak minket. Vagyis... én osztottam be minket. Dolgoznunk kell, ha meg akarunk itt szállni, úgyhogy 3 napot biztosan itt leszünk. Mondom is a szobákat. Emily velem lesz, Ed, Bettyvel, Adam és Grace, illetve Tyler és Alice.

Összenéztem Dylanel, aki halványan bólintott. Kék szemei mintha lyukat fúrtak volna a szívembe. Valami nincs rendben. Valami...nagyon nincs rendben.

-Találkozunk reggel itt! Ne késsetek...-mondta Dylan.

Átadta nekünk a szobaszámokat. Amikor hozzám ért, elsuttogott valamit nagyon halkan, amit szerencsére sikerült megértenem. "14 12 68"

Mit jelenthet? Ez egy kód?

Aggódva indultam el Ty-al a 88-as a szobánkhoz. Emeletes ágy volt, Tyler került fel, én pedig le.

-Mi a baj?-kérdezte.

-Semmi.-ráztam meg a fejemet.-Csak nem tetszik a hely.

-Nyugi, én majd megvédelek a szellemektől!-kacsintott, én pedig eleresztettem egy mosolyt.

El akartam mondani neki, hogy miért aggódom valójában, de itt még a falnak is füle van. Minél hamarabb beszélnem kell ismét Dylanel.