Zombie Apocalypse (hungarian)

25.-Nem ismersz

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyire régen nem hoztam fejezetet. *shame on me* De remélem tetszeni fog!:)

P.S: A 'Dylice' fanok örülhetnek ennek a résznek.:D

Az út első felében csend uralkodott. Most nem hallgattunk zenét sem. A többiek lassacskán elaludtak, csak én és Dylan maradtunk fent.

Miénk az éjszaka, ahogy azt mondta korábban.

-Richard jófej.-jelentette ki hirtelen.

-Az.-mosolyodtam el.

-Azt hiszem, még nem köszöntem meg elégszer, amiért megkérdezted anyukádat a szüleim felől, szóval még egyszer: köszi szépen.

-Igazán nincs mit megköszönnöd.

-De igen. Így tudom, hogy van értelme annak, hogy tovább küzdjek.

Rá néztem.

-Van értelme. Persze, hogy van értelme.

Elmosolyodott.

-Szerinted eljutunk valaha Londonba?-kérdeztem.

-Ha így folytatjuk, több mint valószínű.-bólintott.

-És mi lesz ha...ha nem jutunk el mindannyian?

Dylan egy ideig hallgatott.

-El fogunk. El kell jutnunk. Ha nem is mindannyiunknak, de neked igen.

-Miért mondod ezt?-kérdeztem értetlenül.

-Mert te elég erős és elszánt vagy ahhoz, hogy sikerüljön neked.

Elpirultam.

-De egyedül nem menne.-ráztam meg a fejemet. -Ha ti nem lennétek én már halott lennék.

-Szerintem nem.-vágta rá. -Szerintem találtál volna valami módot arra, hogy tovább haladj.

-Kizárt.-ráztam meg a fejemet.

-Ismerlek, Alice. Tudom.

Ismer. Azt mondja ismer. Valójában...nem tud rólam sokat. Ő csak az új Alicet ismeri.

A régi Alicet meg észre se vette. A lányt aki a folyósón feltünésmentesen és meghúzódva bámulta őt...

A lányt, aki nem bírt a szemébe se nézni. A lányt aki sosem szólította le. Aki már 3 éven keresztül titkolja az iránta érzett érzéseit.

-Tévedsz. Nem ismersz, Dylan.-suttogtam.

Dylan nem szólt semmit, csak az utat nézte.

-Talán igazad van. Nem ismerlek eléggé. De ha kell, a nyakamat teszem rá arra, amit az előbb állítottam. Te egy túlélő vagy.