Alice Black egy padláson ébred, barátai társaságában.
Nem tudja, hogyan került oda és a többiek mit keresnek ott.
De minden kiderül abban a pillanatban amikor kinéz az ablakon... és egy Zombi Apokalipszis kellős közepén találja magát.
FI...
- Nem tudjátok merre vannak a többiek? - kérdeztem Bettyt.
- Ötletem sincs - suttogta a lány. - De remélem nem esett bajuk. Tyler még tartozik nekem egy lila Fantával. Megígérte, hogy szerez nekem! - kuncogott, ezzel egy halvány mosolyt csalva az én arcomra is.
Igen, most már biztos, hogy az időszak amit Betty nélkülünk töltött, pozitív hatással volt a viselkedésére. Már nem fél, már nem retteg, nem rinyál többé. Elszánt, magabiztos... és pozitív lett. Ez tetszik.
Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy Adamék is ugyanitt vannak, csak talán egy másik börtönfolyosón. Kizárt, hogy megölték volna őket.
De annyira szükségem lett volna rájuk. Kellett nekem Adam. Csak egy ölelés tőle, hogy minden rendben lesz... De nem. Még csak Grace sem tudott megölelni, vagy Emily vagy Betty. Az egyetlenek akiket ölelgethettem volna az Oli és Dylan. De egyik sem tűnt jó ötletnek. Oli nem az ölelkezős fajta és bár megvigasztalt, nem vagyunk puszipajtások. Dylan pedig... asszem nem kell részleteznem, miért nem tehetem meg, bármennyire szeretném.
- Ed... félek - suttogta Emily, aki barátja karjaiban ücsörgött. Legalább neki jól megy dolga... Ed megsimogatta az arcát, majd egy puszit nyomott a halántékára.
- Itt vagyok! - mondta a lánynak. - Nem lesz semmi baj, megígérem! - mosolygott rá.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Emily is elmosolyodott, majd átölelte Edet. A komor helyzetünkben annyira jól esett látni egy kis boldogságot. Annyi éven keresztül epekedtek egymásért, hogy megváltás volt őket együtt látni. Amióta összejöttek, azt hiszem egyszer sem láttam őket veszekedni. Megtalálták az arany középutat a kapcsolatukban.
- Alice - szólított meg Dean a szomszédos cellából. - Aludnod kéne, kimerültnek látszol.
Rá néztem, majd elmosolyodtam. Az egy dolog, hogy kimerült voltam. Az már egy másik, hogy nem alhattam el. Főleg úgy nem, hogy elvileg valamennyiünket meg fognak ölni az elkövetkezendő napokban. Szinte éreztem a levegőben, hogy velem kezdik majd. Millford ismer. Nem fog engem megkímélni.
- Melyikünk nem az? - kérdeztem. - Melyikünk nem fáradt már bele ebbe?
Dean lesütötte a szemeit.
- Kelv... te jól vagy? - kérdeztem a néma fiút, mire az mosolyogva bólintott, majd Deanre nézett. El sem tudom képzelni milyen lehet olyan szörnyű fájdalmakat átélni mint a szerelme elvesztése olyasvalakinek, aki nem tudja kiönteni szavakban a szívét. Nem tudom mi játszódhatott le odabent Kelvinben Greg halálát követően, de ha ilyen őszintén tud mosolyogni, akkor azt hiszem sikerült valamelyest rendeznie magában a történteket. Ezt teszi velünk az Apokalipszis. Túl kell tennünk magunkat a megváltoztathatatlanon annyira gyorsan, amennyire csak lehetséges, mert csak idő kérdése, mikor jön majd egy újabb tragédia...
