Alice Black egy padláson ébred, barátai társaságában.
Nem tudja, hogyan került oda és a többiek mit keresnek ott.
De minden kiderül abban a pillanatban amikor kinéz az ablakon... és egy Zombi Apokalipszis kellős közepén találja magát.
FI...
Először nem nyitottam ki a szemeimet, mert éreztem hogy szédülök, a bal lábszáramba éles fájdalom hatolt és alig bírtam levegőt venni.
- Alice, térj magadhoz! - szólított ismét a hang. Nagy nehezen sikerült elég erőt gyűjtenem, majd zihálva nyitottam ki a szemeimet és néztem bele egyenesen a mellettem guggoló Oliver halványzöld szempárjába. - Velünk van! - fordult a háta mögé, mire több ember megkönnyebbült sóhaját is hallani lehetett.
Az orromat valami furcsa bűz csapta meg, de nem olyan mint például a kóborlóké. Ez sokkal inkább olyan volt mint az áporodott penész szag, meg döglött patkány keveréke. A tekintetem ekkor egy ütött-kopott plafonra tévedt és leplezni sem tudtam mennyire nem értem mi folyik itt.
- Fáj valamid? - érdeklődött Oli.
- Sajog a bal lábam - suttogtam.
Bólintott.
- Kiszedtem a töltényt, nemsokára elmúlik majd - tájékoztatott.
Még értetlenebb fejet vágtam. Töltény?
Megpróbáltam felülni, de túlságosan gyengének éreztem magam és nem tudtam megtartani tenyeremmel az egyensúlyt. Szerencsére Oli időben elkapott, még mielőtt visszazuhantam volna és segített felülni, a kezét szigorúan a hátamon tartva. Amint felültem, az első dolog ami szembetűnt az az a tény volt, hogy Dylan a lábaimnál ül és aggodalmasan engem vizslat. A második dolog pedig egy rács volt a háta mögött.
- Mi a... - kérdeztem, ám egy ismerős hang szakította félbe a káromkodásomat, ami jobb oldalról jött.
- Alice! - kiáltotta a nevemet olyan kétségbeesetten, ám mégis izgatottan, hogy jóformán ki sem mondta még a nevemet, azonnal oda néztem.
Egyetlen, ép kezével egy rácsot szorongatott jómaga is. Ekkor tűnt fel, hogy egy folyosón vagyunk, tele rácsokkal - percek múlva rájöttem hogy börtöncellák - és hogy tele van az egész emberekkel. Ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt. Nem ismertem a másik embert aki vele együtt raboskodott a saját cellájukban, de nem is törődtem vele. Sírva fakadtam, amint megláttam őt.
- Richard - suttogtam a nevét.
Richard akkora vigyorra váltott, amilyet még nem láttam tőle.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Basszus, Cody megmondta hogy éltek! - nevette el magát, mire felcsillogtak a szemeim.
- Cody életben van? - kérdeztük egyszerre Olival.
Richard bólintott.
- Legalábbis tegnap még az volt. Aztán elvitték és azóta nem jött vissza - suttogta.
Lebiggyesztettem az ajkaimat. Megint elkerüljük egymás Codyval. Mintha meg lennénk átkozva.
Megkértem Olit hogy segítsen fel, aztán odasétáltam a rácshoz és erősen megszorítottam Richard bal kezét.
