Csak egy csók (neked)

Huszonharmadik

Crissel jót beszélgettünk, és így hogy már mindent tudtam, nehèz lett volna elhagynom.
A helyzet az, hogy kb tíz percen belül felszáll a repülőnk, és egy messzi országban landol.

Nem hittem volna, hogy elmegyek, de végül csak így lett.
Az egyenruhába öltözött hölgy mégegyszer elkérte a beszállókártyánkat, és utána már mehettünk is.
Nagyon izgultam bevallom, hiszen még sosem ültem repülőn. Cris vett nekem egy halom cukrot, nehogy rosszul legyek ott neki, úgyhogy azokat is itt cipelem a zsebemben.

- Diana.... Tisztára sápadt vagy... - közölte velem miután leültünk a helyünkre, és nyugtatólag megfogta a kezemet.
Nem sokat segített.
Az járt a fejemben, hogy ha most meghalok, mindent elvesztek. Ellenben engem csak Cris, és esetleg Dylan veszít el.
A szüleimről egyszer már meséltem, őket rohadtul nem érdekli, hogy élek-e vagy halok.
Van másik négy gyerekük. Nem ismerem őket.

- Azt hiszem jól vagyok, csak..... - elindult a repülő. Nem repült, elkezdett kigördülni a felszállópályára.
Vele együtt az én gyomrom is megindult.

- Asszem kimegyek a mozsdóba... - nyögtem a hasamat fogva.
Cris ijedten kapott felém a kezével.

- Kicsim... Most nem lehet felállni.
Megrémített amit mondott, pedig valahol belül emlékeztem, hogy egy nő is bemondta egy pár perccel ezelőtt.

És ekkor történt valami. Soha életemben nem hánytam, de most.....
A kezemet a szorítva próbáltam visszatartani, de az ujjaim között is kijött.
Gondolom undorítóbb volt, mint amilyennek én éreztem.

- Te jó ég, te jó ég.... - Cris azonnal zsebkendőket kerített, egy törlőkendővel megspékelve.
Annyira szégyelletem magam, hogy nincsennek rá szavak.
Elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Hozok valamit! - a légiutaskísérő lány rögtön eltipegett a magassarkújában.
A gép már a levegőben volt, így túl volt a kritikus ponton.
Vele együtt valahogy én is túlestem rajta, és a számat törölgetve egy kendővel a kilátásban gyönyörködtem.

- Na, kicsim, tetszik? - kérdezte Cris, és mivel az ablak felé fordultam teljes testemmel, ezért átkarolt hátulról, és onnan nézte a kilátást velem együtt.

- Gyönyörű... - teljesen le voltam nyűgözve. Az emberek, az autók, és nagyobbnál is nagyobb épületek olyan picinek tűntek, hogy egy hatalmas hangyabolyra hasonlított.
Az egész világot egészben láttam, és ez a gondolat mámorított.
Büszke voltam magamra, hogy ezt is túléltem.
Mintha egy olyan csúszdát próbáltál volna ki a kalandparkban, amin a piros jelzés van, és nagyon nem akarod.
Aztán lecsúszol.... És ott a fény a végén.

- Kérsz valamit enni? - Cris hangja szakította félbe a mélyenszántó gondolatmenetemet.
Először fel sem fogtam mit mond.
Elfordultam az ablaktól, és a magassarkús, egyenruhás nő szemébe néztem.
Azonnal lejött mit akar.

- Én egy perecet kérek. Köszönöm. - olyan természetesen mondtam, hogy még magam is döbbentem. Így a piacon kérsz egy fej salátát....
Javítani akartam a kérésemen, de a nő már ment is tovább.
Crisre pillantottam, akinek a kezében már ott volt a perecem, egy másik perec társaságában.

- Csak akkor kapod meg, ha adsz puszit.. - vigyorodott el.
Ha nem tudtam volna, hogy kb tízszer erősebb mint én, most megverekszem vele.
De tudtam, hogy erősebb.
Én meg éhes voltam.
Maradt a puszi.

Odahajoltam, és gyors csókot nyomtam a szájára, majd várakozóan kitartottam a kezemet a perecért.

- Nem oda... - rázta a fejét vigyorogva Cris. A perecemre néztem, mintha azt mondtam volna "sose leszünk egymáséi" aztán vissza Crisre.

- Akkor? - kelletlenül mondtam, már vártam a választ.
Csak vigyorgott.

- Ide - mutatott egy bizonyos pontra, és aztán a perecre nézett.
Én is a perecre néztem, és nem értettem Crist.
Talán csak egy kicsit szeretethiányos...

Gyorsan nyomtam egy puszit ... Az arcára, pont arra a pontra, ahova mutatott, és végre hatalmasat haraphattam a perecemből.

3 órája ülünk a repülön, és egy fél órája a víz felett repülünk.
Cris mellettem alszik.
Nekem is kéne, de nem tudok.
Kezdek kétségbeesni. Akármennyire is azt mondogatom, hogy Dylannel vége teljesen, nem tudom kiverni a fejemből.

De attól, hogy gondolok rá, még nem lesz semmi.
Attól vége ugyanúgy.
Nem látom többet, hiszen mostantól...mostantól mi is vár rám?
Egy celeb ünnepelt csaja leszek....
Vagy ami rosszabb, később egy celeb exe...

Na jó ennyire ne menjünk előre.
Csak koncentráljunk a jelenre, és örüljünk a pillanatnak.
A bemondóba most mondták be, hogy tíz perc, és megérkezünk.
Ki akartam nézni az ablakon, de hirtelen esőcseppek sokasága kezdte el beteríteni. Csalódottan visszahúztam a függönyt.

Aztán egyet rándult a gép.
A gyomrom akkoràt ugrott, hogy a nyomásmérő kiakadt volna.
Megmarkoltam a szék karfáját, de úgy, hogy elfehéredtek az ujjaim.
Cris már felébredt, és a hozzá közelebb lévő kezemet fekaparta a karfáról, és erősen megszorította.
Ezzel nyugalmat adott nekem.

- Kérem, kössék be biztonsági öveiket! A leszállópálya felett vagyunk, azonban viharba kerültünk. Kérem szives türelmüket.
A bemondót úgy hallgattam mint egy bagoly.
A fülemre fektettem minden energiát.

Eltelt tíz perc, és nekem úgy tűnt egy halyba állunk.
Mikor elhúztam a függönyt, port, sötétet, villámokat, tornádót, esőt láttam.
Kész felfordulás volt az égben.

- Sajnálattal kell közölnünk, kedves utasaink, de a vihar olyan szintű erősségű, hogy képtelenség a géppel földet érni. Visszafordulunk.

Majd leestem a székről.
Vissza?!
Nem.... Az kizárt....

- Nem mehetünk vissza... Nekem holnap koncertem van... Értik? Koncert? - ettől kezdve féltem, hogy Cris begolyózik....