Csak egy csók (neked)

Tizennyolcadik

Crissel egy állatkertbe mentünk.
Igen, egy állatkertbe.

- Nyugi, csak egy tíz percet vagyunk itt, utána a tiéd vagyok... - kacsintott rám, jelezve, hogy mire is gondolt. Az is leesett számomra, hogy nem azért jöttünk, mert állatokat akarunk nézegetni, és a táblát olvasgatni, hogy mivel lehet etetni.

Célirányosan mentünk, Cris fogta a kezem, és húzott maga után.
Néhol olyan tömeg volt, hogy ha nem szorítom a kezét, akkor elvesztem volna.

- Miért jöttünk ide? - kérdeztem, de Cris annyira előre figyelt, hogy nem hallotta, csak félig.

- Mondd mégegyszer, kicsim! - szólt hátra, de a fejét nem fordította el, csak előre nézett.

- Mondom, miért jöttünk ide? - kiabáltam egyet, aminek az volt az eredménye, hogy a vízilovakat csodáló két kisgyerek odanézett felénk.

- Ezért! - torpant meg hirtelen Cris, és ezzel egyidőben válaszolt is. Mivel pont a két kisgyereket néztem, a kezét fogva hátulról beleütköztem.
Egy kicsit megdőlt az ütközéstől.

- Aauu... - dörgöltem meg az orrom.
Elég kemény a háta, az biztos.
Az orromat fogva jöttem ki a háta mögül, és megláttam, hogy mit néz.

Egy hatalmas színpad állt közvetlenül előttünk, inda szerű dekorációval.
Cris felém fordult.

- Itt fogok ma este koncertezni... És félmesztelenül... - nézett rám sandán.
Elôször is lepadlóztam, hogy nem szólt. Másodszor meg, félmeszetelenül?
Miért?

- Miért? - mondtam ki hangosan is. Érdekes, de nem féltékenység, hanem kíváncsiság hajtott.

- Mert... Tudod van az a Tarzanos mese... Nos és én leszek tarzan.
Megfogta az egyik kezem, és újra a színpad felé fordult.

- Szeretném, ha itt lennél. Főleg, mivel az utolsó szám ugyanaz lesz... És téged akarlak megcsókolni.

Egy pillanatra rám nézett, hogy mit szólok.
Ha már leves, akkor legyen borsos.
Odahajoltam lábujjhegyen, és csókot nyomtam a szája szélére.
Azonnal rám nézett.

- Ha nem kell Jane-nek beöltöznöm... - kacsintottam rá, mire ő nevetve felemelt, és a nyakában cipelt ki az állatkertből, már csak azért is...

Mindezek után hazavitt, hogy pakoljak össze.
A koncert előtt jön értem, már felöltözve.
Vagy inkább levetkőzve.
Ahogy vesszük.

Eddig csak egyszer láttam kigyúrt felsőtestét, de az nagyon tetszett.
Nem tudom, hogy hogy fogok reagálni a látvànyra. Ma úgy is vele alszom...

Tényleg... Hiszen a gép csak holnap indul.
És ha ma mindent elhozok Dylanéktől, akkor csak az a megoldás marad, hogy vele töltöm az éjszakát.

Mikor beléptem az ajtón, Dylan meglátott, és az ellenkező irányba indult el.

- Dylan... - indultam utána, és Cris által rám ragasztott mosolyt azonnal letöröltem.

- Nincs miről beszélnünk Diana... - tartóztatott fel Dylan, mielőtt bértem volna.

Szomorúan a szobámba mentem.
Valahol belült fájt, hogy itt kell hagynom ezt az egészet, de tudtam, hogy jól cselekszem.

Az ajtóban azonban megtorpantam.
Minden ruhám, amit Almától kaptam be volt csomagolva. Egy sporttáska hevert a beágyazott àgyon, és minden olyan új szagú volt.

- Hogy ne kelljen később vele bajlódnod... - Dylan jelent meg a hátam mögött, csöpögő gúnnyal a hangjában.
Az ujját épphogy a bőrömhöz érintve végig húzta a nyakamon, és én beleborzongtam az érintésébe.

Nagyot sóhajtottam, amikor amikor a vállamnál megállt.
Így folytatta, és a karomon végig, a csuklómig csinálta.

- Mert neked innét, semmi sem fog hiányozni... - suttogta, és visszafelé már két ujját érintette a bőrömhöz.
Tudtam, hogy szemétkedik, de nem tudtam ellenállni neki.
Mikor elengedte a nyakam, belül könyörögtem, hogy érintesen meg újra.... Újra.

- Miért csinálod ezt? - fordultam felé. Csak ekkor érzékeltem, hogy milyen közel is áll hozzám.
Egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.
Dylan nem törtölte le.
Szinte éreztem a koppanását a földön.

- Tudod te jól.. - zsebre vágta a kezét.
Mélyen a szemembe nézett.

Vàrtam, hogy kifejtse, de felesleges volt. Mind a ketten tudtuk, hogy mire céloz.
Belém szeretett.

- Mit akarsz, hogy mit csináljak? - néztem rá dühösen.
Nem válaszolt, csak kivette a kezét a zsebéből.
A csípőmhöz nyúlt, de olyan finoman, hogy csikizett.

- Ne érj... - kezdtem el suttogva, de mit sem hatott rá. Apró köröket rajzolt a hátamra, olyan gyengén, hogy nem tudtam megtiltani neki.

Akartam, de nem tudtam. Egyszerre kívánta minden porcikám, és taszította.

- Mit akartál mondani? - kérdezte huncutul a szemembe nézve, kezét még mindig a csípőm magasságában a hátamon tartva.

Nyeltem egyet. Képtelen voltam rá.

Ettől a tehetetlenségtől ujjabb könnyek gyűltek a szemembe.

- Nem maradhatok... - suttogtam neki.
A szánk már egészen közel volt.

- Nem mehetsz el.... - utánozta le a mondatomat.
Tudtam, hogy nem fog elengedni, és ha továbbra is a hátamat fogja cirógatni, tudja, hogy nem megyek sehova.

Felemeltem a kezem, hogy eltoljam az övét, de mikor ez sikerült, a másikkal elkezdte csavargatni a hajamat.

- Engedj el, Dylan... Neked itt van Alma... - néztem még mindig a szemébe.
Az ő szeme szomorúvá vált.

Kicsit félre billentette a fejét, mintha azt akarná, hogy megértsem mi a véleménye erről a mondatról.

- Nincs minden rendben közöttünk... - mondta, és hüvelykujjával a szám szélét cirógatta.

Válaszolni akartam volna, de mind a kettőnket félbeszakított a csengő.

- Meg fogjátok oldani... - suttogtam, és kifordultam az öleléséből.
Felkaptam a táskát, és Dylan mellett kimentem az ajtón.
Le a lépcsőn, de a bejárati ajtón már tudtam kimenni. Valaki elkapta a csuklóm.

- Engedd el... - kértem sírós hanggal Dylant.

- Addig nem amíg nem mondasz meg valamit... - mondta, és tovább szorította a csuklómat.

- Szeretlek.. - mondtam ki. - de nem tudok itt maradni. Almát is szeretem annyira, hogy meghagyjam neki a boldogságát...

A pillanatnyi döbbenetet kihasználva kirántottam a kezemet a szorításából, és kinyitottam az ajtót.
Azonnal ki is léptam rajta, és siettem a kocsihoz, ami az esti szürkületben várt az utcán.

- Diana... - hallottam még egy utolsó hangot, és a sírás elszorította a hangomat...