Csak egy csók (neked)

Huszonhatodik

- Dylan...??!! - nem telt el több mint két másodperc, nekem mégis úgy tűnt, hogy minden lemerevedett két órára, ameddig meg nem szólaltam.

- Diana.... - ugyanolyan döbbentnek tűnt.
Az arcomat nézte, de én már régen nem az arcát néztem.
A szemem megakadt izmos felsótestén, és karján.
Nem bírtam betelni a látvánnyal.
A szívem elkezdett verni, és beugrott néhány kép arról a napról, amikor összepakoltam és otthagytam az ajtóban....

- Elnézést, de ezt a szobát nekem adták ki... - Dylan az a fotelhez sétált, és felkapott egy pólót, ezzel elvéve tőlem valami fontosat.
Ügyelt arra, hogy borotvahabos arca ne sérüljön.
Nem nézett màr rám.

- Nem tudom, nézze talán félreéstés történt. Ezt a szobát hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk Cris Sadol számára...nem tudom mi történhetett...
Mr. Silver viccesen nézett ki, ahogy nagy pocakjával ide-oda fordult, a fejét csóválgatva.

Végül a helyzetet Cris mentette meg, aki eddig csendben állt, keresztbe font karral.

- Semmi baj, Mr. Silver, biztosan van másik szoba, ahol lakhatunk Dianaval! - a nevemet a végén annyira kihangsúlyozta, hogy én is, és Dylan is felkaptuk a fejünket.
Mr. Silvernek nem tűnt fel a mondat hangsúlya, sőt úgy tűnt, nem is figyelt nagyon arra amit Cris neki mondott.

- Van másik szoba, ahova át tudjuk tenni.... Hogy is hívják, uram? - Dylanre nézett.
Dylan rám nézett, majd egyik öklével kicsit a kanapéra csapva sóhajtott.
Belül én is sóhajtottam.

- Lemegyek a portára, úgysem terveztem maradni tovább....

Miután megbeszéltük mindezt, mi elmentünk Crissel kávézni, ahol persze azonnal megrohamozták a rajongók.
Otthagytam a bejáratban fotózkodni, ès inkább kikértem a kávémat.
Leültem, és az üvegablakon keresztül néztem a sok fiatal tinit, akik éltek haltak Crisért.

Talán nem nekem kéne Crissel lennem...
Talán nekem nem szántak senkit.
Talán egyedül halok meg.
Talán csak hülyeségeket beszélek most.

Crisnek fényre, és hírnévre van szüksége. Mármint azon felül, ami most van.
Már az egész világ úgy ismer, mint Cris Sadol, a nagy énekes, a Black Rose énekesének csaja.
Az, hogy a repülőn megkérte a kezemet, még szerencse, hogy "nem történt meg".
Ha a világ ezentúl úgy ismerne mint Cris Sadol eljegyzett barátnője...
Nos, akkor csak akkor válhatnék el tőle, ha kinyírnám magam...

- Diana! Nem jössz? - Cris kiáltott be az ajtón, így sikeresen mindenki odakapta a fejét.
Néhányan felálltak, hogy megnézzenek maguknak... Valódi vagyok-e. Ugyan abból, amit Cris mondott nem sokat értettek, de a nevemet hallották, és látták Crist.

- Kicsim.... Te rád kíváncsiak...
Cris fél kezével fogta az ajtót, a másikkal aláírásokat osztogatott.
Nem válaszoltam, csak ittam egy újabb kortyot a kávémból, és figyeltem, ahogy egy anya és a lánya eldobnak minden szatyrot a kezükből, és sikítva rohannak Crishez.

Vajon Dylan mit csinálhat?
Eszembe jut a teste, az, ahogy felvette a pólót, ahogy első nap teli szájjal beszélt hozzám, amikor szó nélkül segített.
Ahogy kiröhögött.
Ahogy hozzám ért.
Ahogy megcsókolt.

Minden hiányzott....

- Milyen kávét iszol? - Cris vetődött be mellém, a kávémat nézve konstatálta, hogy nem tudja milyen, de jó erős.
Persze, mert a legerősebbet rendeltem...

- Jól vagy? - az államnál fogva finoman megemelte a fejemet.
Nem volt kedvem és erőm válaszolni, ezért inkább csak bólogattam.
Mi történt?
Annyira szerettem Crist....

- Mit hozhatok? - kérdezte kedvesen a pincérnő, aki ebben a pillanatban jött oda az asztalunkhoz.
Vártam mikor ismeri meg Crist.

- Hát...talán...nem is! Tudja mit? Olyat kérek mint ő! - egy kicsit felém biccentett, jelezve, hogy rám gondolt.
A nő bólintott, és már ment is tovább.
Szerintem felismerte. Ezt a következtetést abból a hatalmas vigyorból vontam le, amivel távozott.

- Diana... - Cris kezét láttam fel alá mozogni az arcom előtt. - Mit nézel ennyire?
Arcát egészen közel rakta az enyémhez, és abba az irányba keresett valami érdekeset, amerre én is néztem.
Ki az ablakon.

- Tudod... Az itteni idő szerint 5 óra. Otthon már rég éjfél... Szóval arra gondoltam, hogy ugye a koncert holnap lesz.... - megvakarta zavarában a tarkóját.
- Ma estére készültem neked valami meglepetéssel.....
Rám mosolygott.
Gondoltam várta volna, hogy visszamosolyogjak.
Magamra erőltettem egy mosolyt.

- Látom majd meghalsz a kíváncsiságtól... - nevetett cinikusan.
Megint rá mosolyogtam.

- Jajj... Diana, szivem, ez olyan cinikus volt, hogy a világ másik felén is hallották.
Lehet tényleg hallották.
De Dylan nem hallotta.
Sem ezt, sem azt amit válaszoltam.

- Ne aggódj, nem vettem komolyan. Mostanában semmit sem lehet komolyan venni...
Ezzel mindenre utaltam.

- Jut eszembe! Hogy kerül ide az a pasi?
Gondolom Dylanre célzott, csak nem mondta ki, inkább ivott a kávéjából.

Ezt olyan őszintén mondtam, mint kevés dolgot az életemben.

- Szerelmes beléd? - lazán tette fel a kérdést, majdnem flegmán, és úgy éreztem ebben a percben összetaposta minden érzelmemet.
Ellenálltam, hogy felálljak, és Dylanhez rohanjak.

- Nem tudom. Nem hiszem. Talán.
Na, az utolsó mondat már közel járt az igazsághoz...
Vagy inkább csak közelebb mint az hogy nem tudom.
Mert tudtam.
Nyilvánvaló volt.
Szerintem Cris számára is, de nem akarta belátni.

- Mindegy, de ha igen, akkor csalódni fog...
Megint ivott a kávéjából, és én késztetést éreztem arra, hogy kiverjem a kezéből.
Hogy mondhat ilyet??!!

- Ezt nem dönteném el előre... Szivem.
Szúrtam be a végére egy kis kedvességet.
Csodálkozva nézett rám, és a szemében volt valami csillogás, ami arra késztetett, hogy kiegészítsem magam.
Hova gondolok?
Crissel járok, és szeretem.
Dylan megint csak bezavar...

- Úgy értem, rengeteg lány van még a világon...
Rá mosolyogtam, és odahajolva nyomtam egy rövid csókot, kávéizű szájára.