Csak egy csók (neked)

Tizenhetedik

Dylannel töltöttem az egész napot.
Bevallom, hogy élveztem minden percét.
Elmentünk ebédelni, mert Alma teljesen ki volt ütve.
Végig nevettünk. Olyanok voltunk, mint két öreg házaspár.

- ... És azt mondta, hogy menjek a fenébe... - nevetett Dylan, mikor éppen azt mesélte, hogy Arnold nem akarta felvenni elsőre.
Aztán próbálkozott egyszer, kétszer, háromszor, és negyedszerre vette fel, mert akkorra megunta a dolgot. Arnold és a megunás...
Hát igen.

- De a lényeg, hogy bekerültél....- mosolyogtam rá, és haraptam egyet a palacsintámból, amit éppen akkor hoztak ki, mert megrendeltem.
A csokis szósz szétolvadt a számban, és melegséggel töltött el.
Az egész olyan volt, mint egy színdarabban.

- Diana... - mosolygott rám Dylan. Visszamosolytam rá, mire kinyúlt, és megfogta a szabad kezemet. - mi lenne, ha... Barátok lennénk?

Félve tette fel a kérdést, mert nem tudta, hogy hogyan fogok reagálni.

- Csak barátok? - kuncogtam.  - reggel nem így gondoltad, amikor megcsókoltál...
Sóhajtott, mint valami nagy marketinges, aki ajánlatot tesz valamire.

- Akkor... Barátság extrákkal? - huuu... Hát...

És ekkor eszembe jutott valaki.
Cris...
Mi lesz Crissel?
Dylannek még meg kell mondanom, hogy elmegyek. Elmegyek Crissel, hogy jó életem legyen.

- Tudod... - kezdtem, és a kezemet ki akartam húzni az övéből, de finoman megszorította.  - az ember nem tudja sokszor, hogy mi van előtte.... - ettem egy újjabb palacsinta falatot, mert húzni akartam az időt.

- Igen? - nézett rám Dylan úgy, mint akit tényleg érdekel a mondadóm.

- Szóval, hogy nem mindig tudjuk mi vár ránk... - kezdtem bele újra, de ez már béna kezdés volt. Sőt a bénákkal közül is a legrosszabb.  - ... Elmegyek...

Kimondtam végre...
Áramütés futott végig a testén, ami azt eredményezte, hogy lefagyott az arcáról a mosoly, és úgy kapta el a kezét, mintha egy leprás betegséget vallottam volna be neki.

- Hogy.... Mi? Miért? - éreztem, hogy nem talál szavakat, de próbálkozik kifejezni magát.
Sóhajtottam.
Most szétcsesztem mindent.

- Crissel... - suttogtam.
Gondolkodva nézett rám.

- Oooo.... Szóval ti... Ketten.... - bámult maga elé.
Aztán hirtelen rám mosolygott.
Nem értettem, de viszonoztam a mosolyát.
Újra a kezemért nyúlt, amit ezúttal nem akartam elvenni.

- Nem is mondasz semmit? - kérdeztem enyhén mosolyogva.
Egyetlen röpke pillanatban láttam, hogy szó szerint átsuhan az arcán egy cseppnyi fájdalom, de utána újra az a kedves mosoly jelent meg.

- Diana, ha ez téged boldoggá tesz, akkor engem is.... - mondta. Nem hallottam ki semmit a hangjából, sem csalódottságot, sem örömöt, sem dühöt.
Olyan semleges volt, a profi pókeresek arca, a komoly játékban.

- Sziasztok! - Alma dobta le magát mellénk, mire Dylan úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna valami.

- Ööhm.. Szia drágám.. - vigyorgott rá. Dylant nézve, és követve a példáját köszöntem Almának, majd vigyorogtam hozzá egy sort.
Dylan sokatmondóan nézett rám.
Bár nem tudtam, hogy mit akar ezzel.

- Kérhetek a palacsintádból? - kérdezte Alma, de először nem jutott el a tudatomig a kérdése.
Csak másodszorra.

- Persze... - mosolytam rá, és a tányért elé tolva atam neki egy villát.

Mintha ma minden a végszókról szólna, Alma megette a maradék palacsintát.
Pont abban a pillanatban becsapott a villám.
Persze hatalmas hanggal.

Belépett Cris az ajtón.
Meglátott és odasietett hozzám.

- Szia szivem! - adott egy rövid, de érzelmes csókot a számra, majd a többiekhez fordult.

Miután bemutatkoztak, Cris minden tiltakozásom ellenére leült közénk.

Dylan úgy nézett rám, mint aki citromba harapott.

Nem bírtam két percnél tovább, így felpattantam a helyemről.

- Na jó! Én nem tudok többet itt ülni, az szent!
Már csak a dobbantás hiányzott a lábbamal.

Mind a hárman egyszerre pattantak fel, és kezdtek úgy csinálni, mint akik pakolnak az induláshoz.
Cris mellém állt, és karját a oldaról a derekamra fonta.
Majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy így lát mindenki.
Nem értem miért zavar, hiszen holnapra már az egész világ tudni fogja, hogy Cris és én együtt vagyunk.

Dylan a szemembe fonta a tekintetét, és ugyanúgy átkarolta Alma derekát, mint Cris az enyémet.
Szuper...

- Hát akkor... - kezdte Cris.
Ott álltunk, én és Dylan mind a ketten más emberrel az oldalunkon.
Csak egy asztal választott el.

Cris felajánlotta, hogy ő fizet mindent, elvégre telik neki, de a palacsintámat Dylan akarta fizetni, mindenképpen.

- Estére hazaviszem Dianát, hogy összepakolhasson meg egyebek.... - mondta Cris, Dylannak, és Almának intézve a szavait. - nagyon hálás vagyok érte, hogy volt aki törődött vele, amígy nem találtam rá.
Nyomott egy puszit a homlokomra.

Dylan nem válaszolt, csak bólintott egyet.
Az étterem előtt szétváltunk. Ők mentek balra, mi jobbra.
Teljesen összhangban.

- Na? - puszilt meg újra Cris. - mihez van kedved drágám?
Szívtipró mosolyot villantott rá, miközben a nagy kocsijához érve kinyitotta nekem az ajtót.

- Nem tudom... Lehet, higy csak ülnék és gondolkoznék... - sóhajtottam, és kifelé bámultam az ablakon.

- Valami rosszat mondtam? - tette fel a kérdését Cris.

- Nem, dehogy csak....
Megfordult a fejemben egy gondolat. Hirtelen elfordultam az ablaktól, és megcsókoltam Crist. Talán bizonyítani akartam magamnak, hogy nem választok rosszul, ha őt választom....

Vajon Dylan mit csinál most?
Almával, ugyanezt?