Csak egy csók (neked)

Harminchatodik

Később azonban a helyzet kevésbé volt ismerős már. Dylan is megjött, épphogy egy pillanattal később lépett be az ajtón mint a lány.

-Jóreggelt kincsem. - köszöntött hatalmas, ezervattos mosollyal. Gondolom a fejem elárulta, hogy nem vagyok ugyanebben a mosolygós hangulatban, mert lefagyott arcárol a mosoly. - Nagyon fáj a fejed?

Nem igazából nem olyan vészes... vagy igen?
Nem tudtam semmit pontosan, valamilyen hirtelen véletlen folytán az érzékszerveim feladták a szolgálatot, kivéve a szememet, amit nem tudtam levenni Dylanről.

- Megkukultál, drágam? - próbált meg újra szóra bírni Dylan.
Nyeltem egyet, és elfordítottam róla a tekintetemet. Néztem a nőt, aki mostmár egy ronggyal rohangált a házban és törölte a "port"(?).

- Megnézzük a hiradót azzal a szeméttel? Lássuk mennyire fájt neki hogy megint elveszített! - na ez már hatott. Felpattantam, és már követtem is a tévéhez.
Dylan bekapcsolta és együtt néztük a kanapéra ülve a legfrissebb híreket.

"A Black Rose énekesét egy órája tartják az intenzív osztályon. A szakemberek szerint drogtúladagolás miatt kell az énekest kórházba szállítani. Cris Sadol a sajtó tudomása szerint már fél éve nem élt droggal. A pszichológusa szerint a hirtelen változás, és a függőség folyamatának újraindítása a három nappal ezelőtt tönkrement párkapcsolatnak tudható be. "
Itt megkérdezték a pszichológust, és a mikrofonba kelett beszélnie.
Cris kapcsolata ezzel a lánnyal.....mondhatni különleges volt. Bár korkülönbség azért van, hiszen Diana idén 20 éves míg Cris 25. A lány összetörte a lelki világát, melynek összeroppanást a régi függőségének újbóli felerősödése követte.
Újra a bemondó jött.
Cris Sa......"

Dylanre kaptam a fejem aki épp kikapcsolta a tévét.

-Enni szerintem elég lesz. - közölte kicsit sem vidám ábrázattal. A húsz perccel ezelőtti mosolyának már csak hűlt helyét láttam.
Csak néztem vissza rám még mindig nem jöttek szavak a számra. Vagy csak nem akartam megszólalni. Nem tudom pontosan megítélni.

Dylan visszanézett rám és szerintem negyed óráig legalább így ültünk. Ő próbálta kitalálni mit gondolok, én meg próbáltam elrejteni.

Végül megtörtént az első mozdulat.
A mostani életemhez képest, ahol mindent irtózatosan gyorsan történt, ez olyan lassú volt, hogy már fájt.
Hiszen még egy éve sincs hogy ismerem Dylant, vagy Almat, és egy éve sincs hogy otthagytam Davidet.
De már többet éltem mint azelőtt.
Voltak azóta is semleges napok, amelyek említésre sem méltóan feleslegesek és semmilyenek voltak. És voltak jók, és voltak nagyon jók, amik fent vannak a megtörténtek listáján.
Eltelt majdnem egy év és nekem mindössze alig tűnt egy hónapnak...... a sok srác és a barátok, az ismerkedések.
Minden jó esemény olyan az előző jóhoz képest mintha a rákövetkező napon lenne.

Most viszont egy újabb évbek tűnt, amíg Dylan keze elértem a térdem. Úgy ültem, hogy a lábamat magam alá húztam a kanapén.
Csak most vettem észre mi van rajtam, bár még mindig ugyanaz a ruha volt mint az előző két napban.

Finoman ért a térdemhez, de olyan lassan hogy úgy éreztem őszülök. Éreztem az arcomon a ráncokat, és hulló hajamat.
Rájöttem hogy a nagy gondolatmenet közben becsuktam a szemem.

Mikor kinyitottam Dylan engem fürkészett. Lenéztem a kezére, még mindig a térdemet fogta. Valamire várt talán? Vagy valami célja volt pont ezzel?

Elképzeltem milyen lenne most elrontani ezt a pillanatot hogy eltüsszentem magam.....
De egyből elkergettem a gondolatot amikor a keze csigalassúsággal elindult felfelé és a combomminden részem komoly égesi sérülést hagyott.
Visszacsuktam a szemem.

Dylan elvette a kezét, és egy hajtincsemet vette a kezébe.

- Ugye tudod, mennyire gyönyörű vagy? Első percben beléd szerettem, de nem tehettem semmit..... már annyi minden történt Diana..... veled és velem. Sokat tapasztaltunk, és sokat láttunk. Én nem tudom tovább eltitkolni és magamban elnyomni.....hogy szeretlek.
A keze megint a lábamon volt, tűzforró nyomot égetve.

- De nem akarom elsietni.... - fejezi be és elveszi a kezét a combomról. A keze hiánya égetőbb mint amikor még ott volt.

- Nem mondasz semmit? - kérdezi, talán kis kétségbeeséssel a hangjában.

Épp megszólalni készülök. Kinyittom a számat azonban nem beszédet hallunk, hanem telefoncsörgést.
Visszacsukom a számat és lassan felállok, hogy felvegyem a telefont. Dylan feje lecsuklik, és a kanapé mintájával kezd el foglalkozni.
Felveszem a telefonom.

- Hallo....hallo...... - hallok egy hangot, fogalmam sincsen kié lehet. 

- Itt Diana. Ki keres? - próbálok megtudni valamit.

- Diana? Andrea vagyok..... Lucas barátnője. - nicsak! Hát tényleg létezik.  - Azért hivlak hogy figyelmeztesselek. Ne gyere Lucas közelébe. Ne hívd ne írj neki, se semmi.  Ha megteszed......
Épp erre is mondani akartam valamit, de rámcsapta a telefont.

Dylan még mindig a kanapén ült, én nem tudtam eldönteni miért aggódjak jobban. Lucas párkapcsolatáért vagy pedig a Dylan egészségért.

Leültem Dylannal szemben, és megsimítottam az arcát. Nem nézett rám.

- Én is szeretlek. - mondtam halkan, de határozottan. Olyan csend volt a hazban és köztünk, hogy azt is meg lehetett volna hallani ha nem mondom ki.
Nem tudom a nő időközben hova lett, de már nem takarított a házban.
Egy hirtelen szellő meglibbentette a narancsságra függönyt, és Dylan mint egy hirtelen életre kelt bábu, felemelte a fejét, és kezével maga felé fordítta az államat.
Megcsókolt.
Megcsókolt újra.
És megcsókolt még egyszer.
Felemelte a kezét hogy hozzám érjen de a levegőben megállt és visszaesett a kanapéra.

Elhúzta a fejét.

- Ugye azt is tudod, hogy sok mindenen kell változtatnunk és sok mindent kell megbeszélnünk?

Ránéztem.
- Hát még ha te tudnád mennyire várom!
És megcsókoltam.