Csak egy csók (neked)

Harminchetedik

Azt hogy megbízik bennem a telefonhívásra értette természetesen.
Apropó telefon. Andrea pár napja hivott, és azóta volt, hogy gondoltam rá. Viszont különösen nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.

Eltelt ez a pár nap és érdekes módon minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Mintha Cris soha nem is létezett volna, és az én életemben soha nem is szerepelt volna.
A hírek szerint még mindig az intenziv osztályon tartják és küzdenek az életéért. Néha felbukkan a nő, aki először rabolta Cris-t el tőlem, hogy sétalni vigye.

Én visszajártam dolgozni és az egész Dániát szabadságként fogtuk fel. Dylannal egy házban laktunk. Azonban félreértés ne essék, külön szobában aludtunk.
Nem tudom miért..... de valahogy nem igy képzeltem a vele együttélést.....

- Jönni fog egy új banda, szépség! - Arnold viharzott be az irodámba amit a visszatértem örömére kaptam.

- Figyelek. - bólintottam jelezvén duplán, hogy tényleg figyelek rá.
Válaszul kaptam egy vaskos mappát az eleve papíroktól és mappáktól roskadozó asztalomra.

- Mellesleg - nézett vissza az ajtóból mielőtt becsukta volna az ajtót. - ma estére foglaltattam asztalt, ugye ráérsz?
Rám villantotta a szerinte legyzebb mosolyt a földön, majd választ sem várva becsukta az ajtót.
Ültem pár percig mozdulatlanul, és elgondolkoztam.
Mostanába gyakran gondolkozom....
Ez baj?

Magam elé vettem a mappát és fellapoztam.
Az új együttes neve "Forno", és a frontembere egy nő, Andrea. Dán.

Kellene emlékeznem valakire, akit így hívnak és dán? Nem, azt hiszem esély sincs arra, hogy egy és azon ember legyen a kettő. Fellapoztam a dossziét, és alaposan szemügyre vettem az énekesnőt. Mint nő a nőt, jól kifiguráztam, és még nevettem is rajta.

De annak örültem, hogy szinte azonnal született egy jó, sőt tökéletes díszlettervem, amint megláttam milyen helyszíneken léptek fel az elmúlt évek során.

- Drágám! - nyitott be hirtelen Dylan két papírpoharas kávéval a kezében, és egy, valahol a tarkóján összeérő mosollyal.

- Gondoltam szomjas vagy. Vagy talán valami másra szomjazol? - huncut mosoly váltotta fel a tarkóig érőt. Örültem, hogy ilyennek látom. Az előző néhány napban mind a ketten szinte csak és kizárólag a munkánknak éltünk.

A külön hálószobát újra megemlíteném.

Mi a furcsa? Az, hogy nem volt furcsa. Olyan volt, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Ha van időnk, akkor foglalkozunk egymással, ha meg dolgozni kell, hogy fenntartsuk magunkat, és a házat, akkor tudunk azzal is foglalkozni.

- Köszönöm. - motyogtam két korty között. Olyan jól esett a kávé, mint még soha. Lehet az is közrejátszott, hogy Dylan csinálta nekem.

A kávésbögréje felett rám mosolygott. A száját ugyan nem láttam, de a szeme sarkában igen a nevetőráncait. Huncut nevetőráncok voltak. Megint.

Letette a kávéját, már ami maradt belőle, és a tőle megszokott hihetetlen csiga lassúsággal odajött hozzám. Kivette a kezemből finoman a kávés poharamat, és letette az asztalra. Minden mozdulatát követtem a szememmel.

Két ujjával finoman állam alá nyúl és megemeli, majd lehajol és megcsókol. Annyi érzelem van a csókjában, hogy ha összeszámolnám a a csillagokat az égen sem lenne annyi az átszámított értéke.

- Tudnod kell, hogy egyre nehezebb visszafognom magam.... - súgja két csók között. Csak pár perccel később fogom fel mire mondta, amikor már kiment az ajtón, ugyanis olyan állapotba kerültem a csókjától, amiből nem volt egyszerű felébresztenem magam, majd visszazökkenni a munkámba. Mire vár? Ne fogja hát vissza magát!

De az elmúlt pár napban nem hogy ezt nem tudtam vele közölni, sem mást, ugyanis alig két szót ha beszéltünk. Nyíltan kijelenthetem, az élét tökéletes, azonban megállt.

Nem sokáig.....

Dylan-nal munka után együtt mentünk haza,  ő hozta az aznapi bevételi listáját, én meg a Forno mappáját mondván, hogy majd lesz időm foglalkozni vele.

Beléptünk a házba. Ugyan hazafele úton beszéltünk pár mondatot, de csak a napunkról, és a semleges gondolataink felesleges futtatásáról szóltak.  Végül mind  ketten a kanapén kötöttünk ki, egymással szemben, egy pohár borral.

Épp meg akartam szólalni, amikor a számra tette az ujját, hogy elhallgattasson. Sajnáltam, mert úgy éreztem napok óta nem mondtam semmit ami hasznos, és abból s keveset, most meg elhallgattat.

- Tudom mit akarsz kérdezni. - kezd bele és érzem, hogy hosszú lesz, akármit is szeretne mondani. - Ne hidd, hogy nekem ez így jó, és hogy nem akarok többet, főleg, hogy végre az enyém vagy. - a kezemért nyúlt és összekulcsolta az övével. A szemében láttam mennyire őszinte a fájdalom. - De sok mindent nem tudsz.... és......nagyon fontos vagy nekem Diana. Mindig is az voltál, és épp ezért teszem amit teszek. Nem tudom ennél jobban elmondani, de garantálom, hogy mindent megértesz majd.

Lehajolt hirtelen és megpuszilta a kézfejemet. Éreztem, hogy megremegett a szája. Aztán már láttam is, hogy sír. Majd hirtelen ledöntött, a bor kiömlött a kezemből és a pohár a szőnyegen landolt.  Megcsókolt, és ez most nem volt finom, puha vagy érzéki. Inkább ha nevet kéne adnom neki, akkor az elfojtott pusztító érzelmek csókjának keresztelném el.

Ott magasodott felettem, és bár az arcomon kívül sehol nem ért, éreztem mennyire vágyik rám. Majd hozzám ért a hasamon, és lesimított a derekamig. És ennyi. Leszállt rólam és kiment a konyhába, hogy elmondása szerint hozzon valamit amivel feltörli a bort a földről.

Nem hagytam szó nélkül.

- Valld be, mi a baj velem, Dylan?

De válaszolni nem tud, mert egy üzenetem érkezik, és mind a ketten odakapjuk fejünket.