Csak egy csók (neked)

Huszonötödik

Almának leesett az álla.
De rögtön utána már nem tűnt annyira lelkesnek.
A táskájához fordult, és kutatni kezdett benne. Néha rám nézett, úgy magyarázott.

- Tudod... Dylan szeret téged....
Erre felkaptam a fejem.

- Hogy jön ez ide? - nem értettem.
Nagyot sóhajtott.

- Amikor szétmentünk, elmondta, hogy sajnálja. Nagyon sokáig voltunk boldogok együtt. De mind a ketten más iránt kezdtük el érezni a vonzalmat. Nem lett volna egyikőnknek sem jó, ha együtt maradunk. Viszont sokszor beszélünk. Általában rólad.
Leesett az állam. Most rajtam volt a sor Alma után. Járt az agyam ezerrel.

- Hol... Hol van most Dylan? - nem értem miért kérdeztem. Talán érdekel nem csinált-e valami hatalmas hülyeséget..
Alma elhúzta a száját. Ez a grimasz rossz jel volt.

- Dániába repült.....
Na jó, ha eddig meglepődtem, akkor most kikészültem, de jobban, mint eddig bármikor.
Hogy mi??? Hol??

- De...de miért? - hiába tettem fel a kérdést. Én is és Alma is tudtuk, hogy miért.
De azért jól esett a tudat, hogy meg kell kérdeznem.
És az is, hogy Alma válaszolt rá.

- Miattad ment oda. Azt mondta, ha ott találkoztok, akkor te majd otthagyod Crist, és visszajössz vele ide. Próbáltam lebeszélni, de nagyon makacs. Az volt mindig. Sajnálom.

A cipőm orrát bámultam.
Most készülök Dániába repülni, és az az igazság, hogy mostmár kedvem is van hozzá.
A tudat, hogy Dylant nem hagyom itt, megnyugtat.
Hogy miért?
Halvány lila gőzöm sincsen.

- Mennem kell... Köszönöm!
Megöleltem Almát, aki még adott két puszit mellé, és kiléptem a mozsdóból.
Ahogy a kijárat felé igyekeztem, Láttam az üvegen túl, Cris rohan az épület felé.
Gyorsan kiléptem.

- Diana... Már csak rád várunk tíz perce... - zihta dühösen. - jól vagy kicsim? - az arcomat fűrkészte, és mikor bólintottam, megragadta a kezemet, és együtt rohantunk a magángéphez, aminek a motorja már járt.

Még egyszer végig ülni azt az utat Dániáig, nos.... Sokkal rövidebbnek tűnt.
Cris többnyire aludt, de ha nem akkor szöveget tanult.
Néha hallottam, ahogy halkan énekelget.
Ilyenkor adtam egy puszit az arcára.
Egy ilyen alkalommal, elkapta az arcom, és heves csókkal ajándékozott meg.

- Sajnálom, amit mondtam... - sógta a csókunkba.
Nem értettem mit, ezért egy kicsit elhúzódtam tőle.

- Azt, hogy megkértem a kezed... - halkan sóhajtott egyet.
Akkor most mi van?
Vegyem úgy, hogy meg sem történt?

- Okés. - csak ennyit válaszoltam rá.
De belül két dolgot éreztem. Az egyik az volt, hogy most elvett tőlem valamit, amit annyira nem is akartam, a másik pedig, hogy nem értettem miért vonta vissza.

A szerelem bonyolult. Igen. Főleg, hogy nem létezik. Az emberek egy eszmét követnek, amiről azt hiszik varázslat. Olyan, mint hinni a Mikulásban vagy a fogtündérben.
A szerelem két ember hasonló életvitele nyomán jön létre. Amikor valaki iránt érzel valamit.
Ezt a jelenséget hívják az emberek szerelemnek.

Ha egyszerre két embert szeretsz, a mellett fogsz dönteni, aki hosszabb távon marad melletted.
Mivel nem tudsz dönteni. Mind a kettőt szereted.

- Diana, kicsim! Mindjárt megérkezünk, pakolj össze kérlek! - Cris hangja ébresztett. Természetesen bealudtam.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kéne összepakolni.
Habogtam valamit Crisnek, mire odajött, és puszit nyomott a homlokomra.

- Nyugi, szivem. Csak vicc volt. Lassan keljél, drágám....
Azzal ment vissza, hogy a papírjait rendezgesse.

- Csak... Álmodtam, hogy megkérted a kezem? - kérdeztem, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindent álmodtam.

- Azt hiszem... - nyelt egyet. - le tudunk szállni ugye? - kérdezte a pilótát.
Egy rövid "igen" jött válaszul.
Elkezdte a gép a leszállást.
Cris is leült a helyére, én meg minden szabályt megszegve odamentem hozzá, és az ölébe ülve szorosan hozzábújtam.
Ez egy újfajta módszer.
Talán kibírom hányás nélkül...

És igen! Túléltem a leszállást.
Bár a lábaim még mindig remegtek, amikor a földön állva vártam, hog Cris lepakoljon.
Egy taxi várt már minket, ahova gyorsan be is pattantunk.

Cris megmondta a címet, és már robogtunk is.
Az időeltolódás miatt, már sötét volt.
Egy hatalmas szálló előtt parkoltunk le.

Mikor a portán bejelentkeztünk, kiadták a kulcsokat.

- Cris! - hallottuk a hátunk mögül.
Mind a ketten megpördültünk a tengelyünk körül, és megpillantottuk a legviccessebb embert, aki csak létezik a földön.
Hatalmas pocakja öltöny mögé próbált bújni, kopasz fejét pedig kalap takarta.

- Mr. Silver! Ezt a meglepetést!
Közelebb mentünk hozzá.

- Fiam, végre ideértetek! Ó, és ő itt bizonyára Stefany....
Nem tudtam kiről beszél, de mivel egyenesen rám nézett, rájöttem hogy rólam.
Crisre pillantottam, akinek olyan fájdalmas grimasz ült ki az arcára, hogy már nekem fájt...

- Jó napot, uram! A.... - gondoltam, hogy megmondom neki mi a nevem, de Cris arcát látva inkább lenyeltem a mondatot.

- Bizonyára a szoba után érdeklődik... - nézett rám mosolyogva a Mr. Silver.
Mind a ketten lelkesen bólogatni kezdtünk.

Mr. Silvert követve a liftben, aztán a folyosón caplattunk végig, a csomagokat magunkkal hozva.
3451.
Ez a szoba száma ahol megálltunk végre.
Mr. Silver egy belépőkártyát vett elő, és a zárba dugta.

Az ajtó kinyilt, és mi beléptünk.
A nappaliba lyukadtunk, és a kanapéhoz rögtön le is pakoltunk.

- Tegye csak az asztalra... - ismerős hang volt.
Nem a mi nyelvünket beszélte, de ismerős volt.

- Nem szobaszervíz vagyunk! - Mr. Silver dühödten beszélt, ugyanazon a nyelven. Kísértetiesen hasonlított az angolra. - Ki maga? És mit keres ebben a szobában?

Egy darab törülköző volt a csípőjén, amikor félig borotva habos arccal előjött a fürdőszobából.
Megállt, és ugyanolyan meglepett volt, mint mi.

- Dylan.