Csak egy csók (neked)

Nyolcadik

Basszus.... Mondja valaki, hogy csak álmodok...
Hogy nem a világ legtökéletesebb sráca áll előttem....
Azaz a fényképen.

- Láttam már örömkitörést, vagy éneklést, vagy ugrálást, de te már öt perce bámulod a srácot, Diana. Nem szoktam magamra venni, de tőled, ez már sértés.... - komolynak hangzott, de mikor végre levettem a szemem a képről, és Arnoldra néztem, láttam, hogy mosolyog.

- Háhát... Izé... Én... Nem is... Nem is tudom mit mondjak....  - tényleg így volt nem tudtam. De valahogyan a világ tudtára kellett adnom, hogy a világ adonisz férfija holnap 5 órától mindössze 10 méterre fog tőlem állni, és énekelni....

- Tudom, tudom! " Nagyon cuki, és helyes, basszus... Ez a világ legjobb sráca... Ez egy angyal..."  - sorolta elvékonyított hangom.
Nem bírtam ki, muszály volt nevetnem.

- Akkor menni fog holnapra a díszlet? - mosolygott rám. Tudta, hogyha meglátom a képet, azonnal azt mondom, hogy igen.
És így is lett. Igent mondtam.

- Igen,.. De ezt ugye hazavihetem? - mutattam a dossziéra.

- Persze... - röhögött ki Arnold. A nevetésében semmilyen rossz szándék nem volt.
Nem hiszem el, hogy ilyen mázlista vagyok....
Eddig miért nem hallottam a Black Rose - ról?
Már sajnálom, hogy nem olvastam soha tinimagazinokat, mert akkor tuti, hogy nem költözöm össze Daviddel....

A dossziét erősen szorítva sétáltam át Dylanhez, hogy ne keressen, mert hazamegyek dolgozni, a díszleten.
Mikor beléptem voltak egy páran, akik már a holnapi koncertre köttek,  és a helyi szállóba laktak.
Hirtelen gondolatból úgy döntöttem, hogy leülök én is, és itt, Dylan kávézójában kezdem el a tervezést. Elvégre itt finom a kávé...
Pár percel azután, hogy leültem, megláttam Dylant. Éppen a kasszánál állt.
Mikor meglátott, csak forgatta a szemét, majd kelletlenül odajött hozzám.

- Mit akarsz, Diana?
Döbbenten néztem rá.

- A kedvesség smafu?! Amúgy azt hittem reggel tisztáztuk a dolgokat, mostmár lehetnél velem akár kedves is....
Húztam a számat.

- Megbeszélni?! Szerinted azzal, hogy elmondtuk egyszer, meg is van oldva?!  - vágta a fejemhez.
Na erre vérszemet kaptam.

- Akkor mi a fenéért csókoltál meg? - kiabáltam vele, mire a körülöttünk lévő emberek odnéztek egy percre.
Dylan szeme ilyesztően csillogott.

- Sok minden van, amit nem tudsz, mert nem értenéd meg! Ez is azok közé tartozik! Egyébként pedig, már mondtam, hogy nem történt meg...!! - sziszegte a szavakat. Azt hiszem azért, mert nem akarta a haragot kiengedni.
Gondoltam, hogy nem itt kéne ezt befejezni, és inkább másfelé tereltem a témát.

- Rendben! Akkor egy sima, tejeskávét szeretnék kérni! - még mindig túl sok él volt a hangomban ahhoz, hogy normális beszélgetésnek tűnjön.

- Még valamit?! - a gúnyos éllel, ami az ő hangjában volt, az enyémmel ellentétben, kenyeret lehetett volna vágni....
Ez volt az a perc, amikor eszembe jutott a pincérfiú. Főleg, hogy pont a lépcsőre nézett az asztal, ahova leültem.

- Óóó.... Igen! - tettem drámain a kezemet a szám elé.  - hová lett az a cuki pincérfiú, aki a pár nappal ezelőtt volt itt?
Hülyén hangzott, de legalább megfogalmaztam.
Gúnyos volt a mosolya, ahogy Dylanre néztem.

- Az a bitang lépcsőforduló... - ciccegve rázta a fejét. - hát nem az első eset.... Kirúgtam!
Vigyorogva hagyott ott, remélem azért, hogy a kávémat menjen készíteni.
Szegény srác, pedig tényleg jól csókolt....
Nem is gondolkoztam többet a srácon. Eltemettem, a lelekemben az emléket.

Ezek után, már csak a dossziéra koncentráltam.
Kinyitottam, és elkezdtem lapozgatni. Olyan voltam, mint a kisgyerek a könyve fölött, amiben nincsennek szövegek, csak néhány rajz szőrös vagy érdes, és ő végigtapogatja őket. Úgy olvas. Hát, én is minden képen megfogtam Cris alakját, amint éppen ül, énekel, vagy feltett karokkal áll a közönség felé.
Az összes turnéjuk össze vollt rendezve ebben a dossziéban. Elkezdtem áttanulmányozni őket, és most már a díszletre öszpontosítottam.
Minden ötlet, ami a fejemben volt, leszerepelt, mert  egyszer már láttam a képeken.
Neonfények, tűzhatás, villogó ruhák a sötét háttérben, füst, sőt, még a lufik is megjelentek, pedig az lett volna a vésztartalékom.

És akkor eszembe jutott valami.....

- Itt van a kávéd....- Dylan jött a kávémmal, amit kishíján lecsapott az asztalra.
Nem hiszem el, hogy hogy lehet velem ilyen. Még csak nem rég óta vagyok náluk, még egy hete sincs, és ő így bánik velem.
Mi baja?! Én ezt nem értem....

- Kössz....- füstölögtem, mert elillant a gondolatom, hogy mi legyen a díszlet.
Gyorsan meg is ittam a kávémat, a pénzt az asztalon hagyva, és kisétáltam.
Ott a közelben volt egy utcányira egy kis park, ahova kiültem.
Már éppen újra ki akartam nyitni a dosssziét, amikor egy kéz ért a vállamhoz. Összerezzentem az ilyedségtől.

- Nos, lépcsőfordulós lány? - ült le mellém egy srác. Egy nagyon helyes srác. Egy nagyon helyes srác, akivel egyszer már csókolóztam. Egy nagyon helyes srác, akivel egyszer már csókolóztam, és azt hittem örökre eltűnt.

- A nevem Diana. - mutatkoztam be gyorsan, nehogy máshogy hívjon, vagy becézzen.

- Mint a hercegnő... - már ott ült mellettem. Felém fordult, és finoman megsimogatta a hajam.
Elhúztam a fejem.

- Az, hogy egyszer.... Várjunk csak! Dylan kirúgott nem? - kérdeztem, bár nem is értem miért. Talán azért, mert érdekelt, hogy akkor miért van még mindig a városban.

- Nem. - rázta a fejét mosolyogva. - csak... Egy kicsit kiakadt, hogy lecsókoltalak.... Azt mondta, hogy ha állást akarok, akkor húzzak a közeledből....
Na itt belindult bennem valami.

- Most is kiküldött, mert beültél. Aztán láttam, hogy kijössz és követtelek.... - vázolta a helyzetet. - Diana? - kérdezte hirtelen.

- Igen? - néztem rá kedvesen.

- Eljönnél velem randizni? - kérdezte mohón.
Nem tudom miért, de egy kicsit úgy éreztem, hogy borsot törhetek Dylan orra alá, ha most igent mondok.
Így csak mosolyra húztam a számat. Csak egy dolgot kellett tudnom.

- Mi a neved, herceg?