Csak egy csók (neked)

Harmincnegyedik

A fürdőből kilépve egy kicsit szorosabban magamra kötöttem a törölközőt, amit tisztán a szekrényből szereztem.
Nem akartam, hogy megismétlődjön az a szerencsétlen helyzet, ami a szállodában.

- Tessék, itt van a poló amit ígértem. - ahogy tettem egy 360 fokos fordulatot, szembe találtam magam Lucassal.
A kezembe nyomta a pólót, tényleg igen nagynak látszott.
A zsákmányommal visszavonultam a fürdőbe, és egy bugyi és melltartó kombinációval vettem fel a pólót, amit meglátva magamon, inkább hálóingnek neveztem el.
Mikor újra kiszabadultam a fürdőből, elindultam hogy felkutassam a házban Lucast.
Nem kellett sokat kutakodnom, mert az első szobában megtaláltam, amibe bementem.

- Na látom jó áll. - nézett rám fél szemmel, miközben az ágyat rendezgette.
Én csak csendben álltam, és gondolkoztam. Figyeltem ahogy megágyaz.

Megfordult és odajött hozzám.
Kiengedett hajam a vállamra és az arcomba hullott. Egy kósza tincset a fülem mögé segített, mint a romantikus filmekben.
Egyre közelebb hajolt, de én már döntöttem.
Dylant kell megkeresnem.

Kezemet kinyújtottam felé, kicsit távoltartva magamtól, és fejemet lassan elfordítottam.

- Még van, elintézendő dolgom, mielőtt tovább lépek... - magyaráztam meg neki rögtön a viselkedésemet.
Nem èrtette teljesen, hogy mire mondom, de azt hiszem elfogadta. Valahol mélyen mind a ketten tudtuk, hogy köztünk semmilyen kapcsolat nem fog működni, max a barátság. Két okból.  Az egyik az hogy majdnem testvérek voltunk csak nem tudtunk róla eddig, a másik pedig hogy neki ott volt a "barátnője" vagy kije,  Andrea, nekem meg az élet.
Az elején minden olyan máshogyan indult, de mostanra már éreztük.

- Kérsz egy nagyobb párnát? - fordult hozzám mosolyogva, felmutatva a mostani párnámat, ami igencsak kicsinek tűnt, ugyhogy bólintottam.

- Ugye... Nem nem baj, hogy...? - nem mondtam ki de az előző szituációra gondoltam, és ő rögtön levette.

- Nem..mindkettőnknek jobb. Jó, hogy nincs semmi, és akadályok nélkül számíthatunk egymásra. - ezt komolyan mondta és be kellett látnom hogy igaza van. Akár lehetett is volna köztünk valami, senki sem tiltotta és meg sem tudta volna, de így mégis jobb volt.

- Reggel hánykor kelünk? - mosolyogtam rá, miközben megnyugdva bebújtam a paplan alá.
Ő még lekapcsolta a lámpát, majd követte a példám és betakarózott.

- Mit tervezel holnapra?
- Rendbe hozom az életem.
- Azzal, hogy felkeresed.....öhhhmm..... Dylant?
- Ő az egyetlen ember, akit most szeretni tudok.
- Elfelejtem, hogy barátok vagyunk...
- Ne, mert nagy szükségem van rád!
- Remélem egyszer máshogy is szükséged lesz rám....

Reggel a legfrissebb hírekre ébredtem. A szó legszorosabb értelmében. A rádióban valami dán bemondónő rikálcsolt, szinte biztos, hogy híreket olvasva.
Oldalra fordítottam a fejemet, hogy megnézzem Lucas itt van-e, de csak egy bevetett ágyrésszel találkoztam.
Kikeltem az ágyból, megigazítottam a "hálóingemet" és elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem.
Nem volt túl nehéz megtalálni, mivel onnét zene szólt, nem pedig valami hablaty.

- Jóreggelt. Lekváros, vagy túrós? - Lucas rám sem nézett, szinte háttal állt nekem, mégis tudta, hogy ott vagyok, és választ várt.

- Jóreggelt. Bármelyik jó, ugyhogy válassz te. - mentem oda mellé, és mikor rámnézett, rá mosolyogtam. - Segíthetek valamiben?

- Persze, ha gondolod. Vedd ki a mikróból a kávékat. - élvezte ezt a családis összetartást ami velem volt. Gyanítom a barátnője kicsit más tészta.

Enni csendben ettünk. Én azon gondolkoztam, hogy hogyan legyen ez az egész dolog Dylannel, ő meg csak szimplán szótlan volt.
Reggeli után én visszavettem a ruhámat, és összepakoltunk Lucassal.
Arra a bizonyos kikérdezésre a kocsiban került sor.

- Diana, elárulod, hogy pontosan mit is tervezel? - szegezte nekem a kérdést, miközben az utat nézte, és a szálloda felé hajtott.

- Nincs semmilyen konkrét tervem. Sőt, semmilyen tervem sincs. Csak...beszélek vele, aztán nem tudom.
Ennél jobban ha meghalok se tudtam volna megfogalmazni.

- Hát ez tényleg konkrét. - értett egyet azonnal cinikusan.
Biztos vagyok benne, hogy volt még valami amit mondani akart. Talán egy tervet, amire ő gondolt. De nem mondott semmit.

Az autóban ezutàn a beszélgetés után csend volt.
Egy kis kérdést leszámítva.

- Látlak még Diana? - de ez annyira szívfacsaró volt nekem, hogy nem tudtam rá mást mondani csak hogy;

- Mindenképpen. Tudod, hogy szeretlek! - mondtam neki mosolyogva és egy puszit nyomtam az arcára.
Miután meg is öleltük egymást, kinyitottam az ajtót, és kipattantam a kocsiból. Alig ismertem meg de olyan mintha régóta ismerném. Talán a testvéri kötelék miatt.
Olyan mintha ezt a beszélgetést mindennap lefolytattuk volna.
Otthagytam a menedékem, a csendes és nyugodt életet eldobva.
Harcolni akartam a boldogságomért.

A portásra olyan megnyerően mosolyogtam, hogy megdícsérte a karkötőmet.
Mondtam, hogy Dylant keresem, persze nem így, hanem hogy tudja, hogy kiről beszélek.

- A 431-es szoba. A liftet balra találja a kisasszony.

Bólintottam, hogy köszönöm, és már mentem is a lifthez.
A liftben állva eszembe jutott Cris. Remélem már nincs a szállodában.

A liftből kiszállva, végigmentem a folyosón, keresve a megfelelő szobát.

Nem akartam bekopogni, és belekezdeni. Előbb kíváncsi voltam. Csak azt nem tudom mire. De az biztos, hogy nem arra amit hallottam.
Nem is tudom körbeírni. Hogy, hogy de hogyan gondolta, hogy felhív egy csajt magához?
Mikor itt vagyok én?
Olyan bunkó voltam vele. Nem tudja, hogy újra akarom kezdeni az életem.

Végül is érthető, hogy felvitt egy csajt magához a szobájába. Sőt még azt is megértem, hogy nem kártyáznak vagy sakkoznak.
Csak akkor miért esik rosszul?

Még álltam ott pár percig, a szívem a torkomban dobogott. Nem akartam benyitni. De volt más választásom? Nem.

Benyitottam.