Egy vámpír a lakótársam

Ádám érzései

Sziasztok! (Megváltoztattam a borítót, sok munkám vol vele, remélem tetszik! <3) Most egy különlegesebb résszel jöttem. Eltérünk a megszokottól, mert kivételesen Ádám szemszögéből láthatjuk a történéseket. Nem tudom, hogy a jövőbe lesz e még ilyen. :) (U.I; ééés igen, megint köszönöm a csillagokat, megdöntöttük az eddigi rekordot! <3 Puszi *-*)

Szívta a nyakam. Csak erre emlékszem, meg a hideg, vizes betonra magam alatt, utána már csak a sötétség. Semmi más.

-Ádám szemszöge-

Csak álltam ott az ugráló tömeg közepén.

Nagy nehezen közöltem vele, hogy veszélyben van, ez az idióta meg csak így itt hagy. Mia sem az eszéről híres, az már tuti.

Aztán a nagy mérgelődésemben eszembe jut, hogy még mindig veszélybe van. Sőt, talán az is lehet, hogy Penelophi már meg is támadta. Hogy lehetek ilyen idióta, hogy csak így elengedem? Mit képzeltem? Azt hittem, hogyha majd elmondom neki, hogy vadásznak rá, akkor már biztonságban is van, vagy mi van? Barom! Te balfasz! Lehet már nem is él?

Most igazán rám férne egy tökönrúgás.

Rohanni kezdek a tömegben, nem érdekelt senki, ha az utamban álltak csak úgy fellöktem őket. Káromkodtak, kiabáltak, nem érdekelt, csak találjam meg őt épségben!

Az ajtóhoz érek. Belekortyolok a levegőbe, mely részegítően hat rám. Még utoljára végig nézek a tömegen, hogy ellenőrizzem Penelophi itt van e. Kerestem egy ugráló loboncot. Nem kellett sokáig keresnem, megpillantottam. És nem csak vöröslő haját láttam, hanem fekete szemét, ami majd' feldöfött. Szeplői még mindig ott éktelenkedtek fehér arcán. Gúnyosan vigyorgott.

Aztán hírtelen eltűnt a szemem elől. Egy fuvallatot éreztem. Vérszagút. Megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám hessegetni a - számomra kellemes - , illatot. Megfordultam. Kis híján beleütköztem Penelophiba.

-Szia! - vigyorog még mindig gúnyosan.

Csak biccentek.

-Rég nem láttalak...

-Elég az előjátékból! - sziszegem gorombán.

-Ismersz, tudod, hogy ez a kedvenc részem.

-Hol van? - semmi válasz, csak vigyorgás. - Rohadjak meg ha nem, de kiütöm belelőled a választ egy csöpp lelki-ismeret furdalás nélkül!

-Ádám, Ádám, Ádám... - nevet. Rövid újával végig simítja mellkasom. Ahol érint, forróság és undor áraszt el. - Megtanultál fenyegetőzni?

Elöntött a düh és a hajánál fogva kicibálltam a bárból.

-Nem csak azt tudok! Meg is tudom csinálni!

Elengedem, mire felvillantja vámpírfogát. Fekete szeme helyett, most vörös szempár világított, ugrásra készen elém állt. Semmit sem változott, ezt meg is jegyzem;

-Látom a fenyegető teknikád nem változott.

Rám fujt, mint egy kígyó.

-Haljam! Hol van?!

Hírtelen a szeme abbahagyta a világítást. Teljesen felegyenesedett és kiült rá ismét a mosoly.

-Finom volt a vére.

Hírtelen ledermedek. Megölte? Ennyi idő alatt?

Gondolkodás nélkül a nyakának feszülök. Próbálom összepréselni. Szemébe nézek, addig fogom nézni, míg meg nem cserepesedik!

Nem hagyta magát olyan könnyen leverni, minden erejével a nyakamhoz akart férkőzni, de nem engedtem, a két felső karomat szorosan szorítottam a nyakamhoz, hogy ne férjen hozzá. Feladta végül, most a lábával kezdett kapálózni. Próbált fájdalmat okozni a golyóimat, de nem érte el őket.

Egy falhoz nyomtam, majd egyre feljebb emeltem, ügyelve arra, hogy a fal durva felülete felsértse fejbőrét.

Sehogy sem akart megfulladni.

Végül üvöltött.

-Mia hangosabban üvöltött. - nyögi. - Fájdalmasabb halála volt. - még most is vigyorog.

Szóval... Meghalt?

Szemem könnyes lesz. Még tovább szorítom.

-Neki fájdalmasabb volt. - hajtogatja erőtlenül. Hírtelen arca lefagy, szeme nem csillog. Elengedem, nagy koccanással földet ér Penelophi halott teste.

Vagyis...

Azt hittem, hogy halott.

Nagyot üvölt és eltűnik az éjszakába.

Eddig tudtam tartani magam. Torkom folytogatott, szemem égett, ahogy próbáltam visszatartani a sírást. Végül kiengedtem és heves zokogásba kezdtek. Le rogytam, fejem nekikoccintottam a falnak.

Meghalt...

... És vannak érzéseim...