Egy vámpír a lakótársam

Mikor újra látlak...

Ádámos rész OMG! (Ui.: Ha ezt látod, akkor végre sem a net, sem a wattpad, sem pedig a gépem nem szarakszik.) <3 Az előző rész komment részlegén írtátok, hogy eléggé megvagytok zavarodva. Nos, ezt direkt intéztem így! :) Mivel lassan a történt végéhez közeledünk, eljött a csavarok ideje!;) (Amúgy tudtátok, hogy fél éve írok már Nektek?:O) 

-Ádám szemszöge-

Becsúsztatja kezét a pólóm alá. Hideg keze végigcsúszik egész mellkasomon. Rettentő közel van és nem tudom eldönteni, hogy visszafolytja e a lélegzetét, vagy alapból leszokott már a levegővételekről. Homlokomat az övéhez nyomom. 

-Hiányoztál Mia. 

Válaszul csak elmosolyodik. Azért a tiszta és őszinte mosolyokért ölni tudnék. 

Mellkasomat fájdalom szúrja, szinte már felszisszenek. Hagytam, hogy megkötözzék és, hogy úgy bánjanak vele, mint egy kutyával. Megérintem könyökét. Kezem bizsereg és egyre lejjebb csúszik csuklójához. Hát persze, hogy nincs ott a kötél nyoma. Talán már nem is élne ha nem lenne vámpír... 

-Segítened kell. - zokog fel és belém csimpaszkodik. - Otthon vagyok. Kérlek gyere el. Segíts. 

-Ádám - fejemben víz hangzik ez a szó. Egyre közelebb és közelebb. - Ádám! - Mia képe elhomályosodik. Rám néz, azokkal a vörös, kisírt szemekkel és fájóan elmosolyodik. Testéből nem sugárzik más csak a szenvedés. Szinte érzem. Érzem Őt. Sietősen az arcához kapok, de ahogy megérintem elmosódik, mintha nem lenne más, csak vízfesték. Egybemosódnak az idomok. - Felébredtél végre? 

Kipattan a szemem. Egy pillanatra nem látok mást, csak fényt. Hunyorognom kell, hogy felfogjam hol is vagyok. 

Fehér mennyezet, zöld falak. Két kis íróasztal, szembe velem egy ágy.

A kolesz szoba.

Felülök és kómásan körbenézek. Még mindig az álom hatása alatt állok. Talán Mia üzenni akart? Veszélyben van? El kell mennem hozzá. 

-Ádám - egy erős, határozott hang csapja meg sípoló fülem. Alig hallok a sípolástól. Oldalra fordítom fejem és még csak akkor látom meg Penelophit. A felismerés, hogy itt van, rögtön felébreszt.

-Mit keresel itt?

-Nekem is lenne egy kérdésem. - rugaszkodik el az ajtótól. Elém jön és átlépi a celluxszal húzott határvonalat. - Miért morgod állandóan Mia nevét az álmodban? 

-Penelophi - nézek fel rá a lehető legnyugodtabb arckifejezéssel. Hirtelen körül ölel a félelem. De nem a én félelmeim. Mia félelmei. Érzem őt. Segítség kell neki. - El kell mennem. 

-Igen? - kérdezi gúnyosan. - Hát rendben. De csak óvatosan - szája félmosolyra húzódik. - hiszen nem akarod, hogy a szüleidnek bármi bántódása legyen... 

Az ajkamba harapok. Torkomban gombóc keletkezik, aminek ugyebár a specialitása fojtogatni. Nem élném túl, ha bajuk esne. Miattam. 

-Nem, nem akarom! 

-És én tudod mit nem akarok? - hajol teljesen közel, mintha titkot készülne elmondani. Arcát beborítják a vörös szeplők. Kívülről milyen ártatlannak tűnik. - Azt, hogy Miácska közelébe menjél. 

-Azt én sem akarom - hazudom. Kérlek arc, csak most ne árulj el. Kérlek, kérlek, kérlek.  

-Mia szemszöge-

Nincs más hátra számomra, csak a remény. A remény, hogy nem hiába ülök most a szobám közepén. A remény, hogy Ádám vette az adást és segítségemre siet. A remény, hogy segíteni jöjjön és nem megölni. A remény, hogy egyáltalán sikerült üzenetet küldenem Neki, valami csoda segítségével.