Egy vámpír a lakótársam

Régmúlt réme

Sziasztok! Köszönöm a feliratkozásokat és a csillagokat. Sokat jelent nekem, de nem csak ez, hanem Ti is. Puszi :*

Szememmel újra és újra végigfutottam a sorokat. A sírás határán voltam.

Amikor már százszor is újraolvastam felgyülemlett bennem az indulat, úgy csapott meg a harag tengere, hogy erőből összegyűrtem pici galacsinná és összeszorított fogakkal eldobtam. Beszélnem kell valakivel. Valakivel, aki olyan közel áll hozzám, hogy akár a legőrültebb dolgaimat is meghallgatja és bármilyen képtelenséget mondok neki, segít.

-Hej Princess! - szólok bele a telefonba az ajkamat harapdálva. Nem hiszem el, hogy képes voltam felhívni a legjobb barátnőmet, akivel már ezer éve nem beszéltem. Valentina belesikított a telefonba:

-Jézusom! - üvölt. Eltudtam képzelni, ahogy ugrál valahol, körbe-körbe. - Mia, te vagy az?

-Igen - bólintok, annak ellenére, hogy ő nem láthatja. - asszem. Figyelj, ma a városban vagyok és kéne beszélnünk. Ráérsz valamikor?

-Ha minden igaz... - töpreng. Papírsusogást hallottam a háttérben. Valentina mióta ilyen elfoglalt? - Egy óra múlva ráérek. Találkozhatnánk a parkban. Vagy a Dunaparton. Sőt, beülhetnénk egy...

-A park megfelel - vágok közbe. - Akkor majd egy óra múlva.

-Oké. Hej Princess - köszön és már meg is szakadt a vonal.

Megdöntöttem a rekordomat, ugyanis fél óra alatt elkészültem a sminkemmel és minden egyebemmel. Direkt készültem el ilyen hamar, hiszen tudtam, hogy fél óra talán kevés is lenne ahhoz, hogy anyut meggyőzzem arról, hogy teljesen jól vagyok és jót fog tenni a friss levegő Valentinával.

-Nem mehetsz - közli. A mosogató mellett vitattuk meg, hogy igen is el kell mennem. Beszélni akarok a barátnőmmel. - Valentina azóta, mióta elmentél megváltozott. Nagyon. - Pont mint én?

-Na és? - vonom meg a vállam. Anyu a kelleténél erőteljesebben sikált egy tányért. - Muszáj elmennem. Látnom kell.

-Velem nem tudod megbeszélni, hogy mi bajod? - fordul felém szúrós tekintettel. A forró víz gőze fátyolfüggönyt húzott közénk. - Mert tudom - fordul vissza búbánatosan a mosogatáshoz. -, hogy nem szimplán csak azért mész, hogy lásd.

-Ez így van. - bólintok. - De nem hinném, hogy Te megtudnád mondani, hogy a távollétemben mi a franc történt a többi barátnőmmel, mik történtek a volt osztálytársaimmal, ki jött össze kivel, ki szakított kivel... - bosszúsan levegőt vettem. - Te nem tudsz semmit.

Mielőtt bármit tehettem volna, kimondtam. Nem tud semmit. Még a saját lányát sem ismeri.

Az ajkába harapott és összeszorította a szemét. Megláttam a nyakán a csontokat, inakat megfeszülni. Még csak most tűnt fel, hogy mennyire lefogyott, míg én távol voltam. Megcsontosodott a keze, beesett a hasa... Ez nem túl jó. Valami baj van. Nem csak az én életem van a feje tetején, hanem ezek szerint anyuval sincsen minden rendben.

-Veled is szeretnék majd beszélni. - simítom meg a vállát. Egy kicsikét megenyhült és végre rám nézett.

-Nem bánom. Meny ha annyira akarsz.

Időben értem oda a parkba. Pont úgy festett, mint kiskoromban: sok fa egymás mellett, kis ösvény vág be a fák között, padok az ösvények szélén, bokrok itt-ott elvetve, kutyák csaholása, szerelmesek első csókja. Még a levegőnek is édes illata van, a rengeteg virágnak hála. Csivitelő madarak, csodás idő. Milyen természetes volt ez régen és mennyi nem értékeltem. Míg el nem veszítettem.