Egy vámpír a lakótársam

Kínzó titkok és vallomások

Huh. Először is tisztázzuk, hogy direkt alakítom úgy a dolgokat, hogy ne értsétek. Ebben a részben sok mindent fogtok megtudni. Szóval, aggodalomra semmi ok, nem a Ti hibátok. :) Remélem, hogy tudtuk tisztázni. Igazából azért vannak ezek a nagy félreértések, mert rengeteg csavar van, amikre majd fény derül. És addig amíg ez nem következik be, nem csoda, hogy elkap Titeket a "most meg mi a retek van?!" érzés. Puszi! :*

Amióta eljöttünk csöndben vagyunk. Én cipelem a táskákat, amikbe a nagyon szükséges tárgyaink vannak, Ádám pedig hősiesen cipeli anyut, aki még mindig alszik. Ádám nem is akarja felébreszteni ebből a varázslatos álomból, míg a barlangba nem érnünk. Ez is egy vámpír trükk, amit majd elszeretnék sajátítani.

Én töröm meg először a csendet:

-Borzasztó, hogy annyi minden történt és még sincs mondanivalónk egymásnak. Nekem például rengeteg kérdésem van...

-Nekem is - vágja rá. Egy pillanatra rám néz, de aztán ismét a kietlen erdőt kezdi bámulni. Már egy ideje csak beljebb és beljebb megyünk. Csak reménykedni tudok, hogy Ádám nem csap be és ez nem egy csapda. - Kezd előbb Te.

-Miért árultál el? - csattanok fel. - Miért hagytad, hogy a megkötözzenek? Miért nem... Miért nem álltál ki értem? 

Testem minden porcikája beleremeg a fájó emlékbe. Ahogy a szoros kötél csavarodik a csuklóm köré. Az a fájó reménytelenség, a halál gondolata és az egymerő, szikla szilárd félelem. Ahogy a testem felakarja adni, de egyvalami mégis életben tart. A gondolat, hogy talán valakinek még fontos vagyok és segít. 

Csaknem elsírom magam. 

A számba harapok és lehajtom a fejem, hogy ne lássa a könnyben úszó szemem. Nem akarom gyötörni azzal, hogy a tudtára adom, hogy még mindig rettenetesen fáj. 

-A szüleim. 

Ennyit mondott. 

Meglepődtem. Azt vártam, hogy magyarázkodni fog. Az a keserű érzést átváltotta a döbbenet. Megtorpantam, de Ő ment tovább. Csak néztem erős hátát. Megvártam míg Ő is megáll, hátranéz és megvárja míg beérem. 

-Penelophi - sóhajt fel. Egymás mellett megyünk tovább. Mind a ketten a földet bámuljuk, félünk egymásra nézni. Félünk, hogy milyen fájdalmat látunk majd a másik szemében. - megzsarolt. Ha nem azt teszem amit ő mond, akkor a szüleim fizetnek érte. Mivel ők emberek, könnyen bánthatja őket. És pillanatnyilag most bezárva vannak, őrökkel és ha meg is fordul a fejemben, hogy kiszabadítom őket, megkezdik kínzásukat. - minden egyes mondatot nehezére esik kimondani. Mintha marnák torkát. 

Csak emésztem a hallottakat és lopva anyám felé nézek. Ádám óvatosan viszi karjaiban. Arra gondolok, hogy mi lenne, ha vele történne valami miattam. Talán belepusztulnék a lelki-ismeretfurdalásba. Életem végéig - ami nagyon hosszú idő -, magamat hibáztatnám. 

-Most már értem - szólalok meg rekedten. - Nem volt más választásod. 

Félve felém pillant. A szeme elárulja; minden fájdalmamat úgy élte meg, mintha vele történt volna. 

-Csak az nem tiszta, hogy a szüleid miért nem vámpírok?

Most mintha a léptei is nehezebbek lennének. Próbálom átérezni, hogy mit gondolhat Ő, de akárhogy próbálkozom, képtelen vagyok érezni. 

-Nem is tudják, hogy vámpír vagyok. Illetve, most már biztosan tudják. Az a helyzet, hogy Penelophi változtatott át...

***