Egy vámpír a lakótársam

17. Rész - Emlékek off

Sziasztok! Nem bírtam már ki, muszály írnom már valamit! :D Először is köszönöm a sok-sok csillagot, a feliratkozókat (még most szem hiszem el...) és azt a 3 díjat, amit 3 fantasztikus személytől kaptam! Persze azt a sok jó kínváságot is. A díjakat egy posztban töltöm majd ki. Na, de itt az új rész. :) <3

Fel se fogtam. Most komolyan elmondtam ezt anyunak? Csak így? Üvöltve, a fejéhez vágva?

Ő sem fogta fel, csak meredten rám nézett. A szemében félelmet láttam. Elszörnyedt, úgy mint eddig soha. Szóval el is hiszi, amit lát, nem csak azt gondolja, hogy képzelődik. Tényleg, mit gondolhat most? Hogy a lánya hazaállít nagy metszőfogakkal, vörös szemmel és közli, hogy ő egy vámpír minden előzmény nélkül? Jó, mondjuk ez így történt.

Anya lassan felemelte a kezét és mögém mutatott. Először nem értettem, hogy miért, de aztán eljutott a tudatomig. Lefagyva álltam és megállt bennem az ütő. Nem mertem hátra nézni. Penelophi van mögöttem, nem is lehet más. Pillantásommal inkább anyát fürkéztem, még az a merev, ilyedt tekintete is megnyugtatott. Sokkos állapotban is szép.

Egy hideg kéz megérintette a vállamat. Rámnehezedett. Nem volt fenyegető és nem volt rossz szándékú. Ha az lenne, már rég a földön fetrengenék kínok között. De ez a kéz várakozó volt, türelmes. Boldogság járt át és azonnal megfordultam.

És ott állt Ő.  Bronz haja a szemébe hullt, kék szeme boldogság teli, arcalmácskáján egy picike heg égtelenkedett, izmos karja lecsúszott a vállamról. Mosolyra húzza tökéletes ajkát és kivillantja a -szintén tökéletes-, fogsorát.

Ha most lélegeznék, tuti elállna a lélezetem.

Azonnal a nyakába vetem magam és szorosan átölelem. Vissza ölel. Furcsa volt megölelni, bár már egyszer ölelkeztünk, mondjuk az is igaz, hogy Ő ölelt meg engem. Most pedig én csüngök a nyakán, mint valami kisgyerek és... bőgök.

-Annyira féltem! - zokogom a nyakába.

-Képzelem - mondja hideg hangon. Meglepett, hogy ilyen ellenséges volt és elengedem. A szemébe nézek, mert nem tudom mire vélni haragát, de tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit. Végül csontos állával anya felé bök. Tényleg, anyuról megfeledkeztem.

-Anya - forfulok hátra anyuhoz. Még mindig az a döbbenet ült ki arcára.

-El mondtad neki - közli Ádám még mindig olyan hidegesen. - Te nem vagy normális!

-Féltem! - nézek mostmár rá. Középre állok, hogy ne kelljen forognom. - Nem tudtam, hogy Te hol vagy, fogalmam sem volt aról, hogy mi a francot csináljak, egyszerűen bepánikóltam.

-Ne hazudj! - mondja indulatosan. Nyakán megjelennek az inak. - Nagyon jól tudod, hogy hol votam! - a zsebéből előhúz egy összegyűrt papírt és a földre vágja. - Tudtad és inkább mentetted a bőröd!

Lesütöttem szemem. Szóval olvasta a levelem.

-Ádám félre érted. - súgom. - Mit kellett volna csinálnom? Mennyek vissza? Tudtam, hogyha megtudod, hogy elmentem, utánnam jössz. Csak azért maradtál ott, mert nem akartad, hogy megöljenek.

Ahogy kimondta e szavakat nagy koppanást hallottam. Anyához fordultam. A padlón hevert. Elájúlt, amit mondjuk nem is csodálok, nagy sokk érhette.

-Anya! - guggolok le ilyedten hozzá. A padló kemény, akár fej sérülést is szenvedhetett a földetéréskor. Ekezdtem rázni, de semmi válasz nem érkezett. Ádám is mellém guggolt, de ő nem téblábólt, hanem tudta, hogy mit kell tenni. Felkapta, mintha Anya menyasszony lenne és a nappaliba sietett vele. Követni kezdtem és kérdőn néztem rá. Nem most van itt az alvás idelye.

Lefektette egy fotelbe. Anya szeme kipattant, de csak mereven bámúlt előre. És a szeme... vörösben úszott.

-Ádám mi a francot művelsz vele? - üvöltök rá, mert hírtelen azon kapom magam, hogy Ádám fölé hajól. Neki is olyan üveges a tekintete. - Hagyd abba! - rángatom meg a vállát.  Ádám felszisszen és hanyagul az egyik kezével elheseget.

Mit tegyek? Fonotsabb kérdés: ő mit tesz?

Abba hadja a manipulálást és anya szeme végre visszaváltozik sötétbarnává. Aztán lassan le is csukódik.

-Mit csináltál vele?! - fordítom indulatosan magam felé Ádámot a karjánál fogva.

-Kitöröltem az emlékeiből ezt a napot. Nem szabad tudnia aról, hogy vámpírok vagyunk.

Kikerekedik a szemem a döbbenettől. Szóval még varázsolni is tudunk? Ajha.

-Nem szabadott volna neki elmondani! - kezdi Ádám ismét a veszekedést.

-Tudom. - motyogtam és elengedtem a karját. - Tudom, de nem fordulhattam senkihez.

-Ezt majd megvitatjuk máskor. Induljunk.

-Még is hová? - kapom fel a fejemet. - Csak nem képzeled, hogy vissza megyek a koleszba?! - aztán hírtelen beugrott. - Mi van Penelophival? És hogy szöktél meg?

Ádám a kérdésekre csak szem forgatással válaszolt. Az égre emeli tekintetét, minha nehezére esne neki elmondani, hogy mi tötént.

-Penelophival egy terembe voltunk. Éppen... éppen már vetkőztetett volna le, amikor a bátyja benyitott és közölte, hogy elszöktél. Én abban a tized másodpercben kiszöktem. A csávó még meg sem akadájozott benne. Mire Penelophi tudatáig eljutott, hogy megszöktél, addigra már én is messze jártam. Vagyis, futottam.

Aztán megtalálta azt a levelet...

-Még egy: Honnan tudtad, hogy itt lakom.

-Sima ügy volt - mosolyodott el kajánul. - Ebben az egy hétben megszoktam már, hogy jellegzetes csoki illatú parfümöt használsz, aminek mázlimra elég erős illata van, és mivel a tinta nem száratt még meg azon az átkozott levelen, könnyű volt a nyomodra lelni.

Annyira elszégyeltem magam a hallottak miatt. Tényleg képes voltam egy levelet írni neki. El sem hiszem.

-Akkor sem megyek vissza a koleszba! - ellenkezek. - Ott van Penelophi is!

-Ó! - sóhajt. - A koleszba nem tud bántani. Hidd el.

Hamar le kellett lépnünk, mert anya ébredezni kezdett. Így, megint el kellett hagynom a szülő házikóm. Hiányozni fog a benne terjengő menta illat, reggelente a pörkölt kávé jellegzetes szaga, amikor este köntösbe kimegyek az erkélyre megcsodálni a csillagokat... Úgy, minden.

Villám gyorsan futottunk hazáig az erdőn keresztül. Annyira élveztem, ahogy a fagyos levegő belecsap az arcomba, ahogy részese lehetek az állatok életének. A parányi hangok, ahogy a kis mókus eszi a makkot, ahogy röfög a disznó. Madarak csicergése... Olyan volt, mintha ez mind az enyém lenne.

Szóval ilyen érzés a tápláléklánc csúcsán lenni...