Egy vámpír a lakótársam

Első nap, első szoros ölelés

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy sokáig vártatok erre a részre, de el voltam havazva. Köszönöm mindenkinek, aki becsillagozta (vagy mit csinált) a történetemet, és akik követnek. Jól esik, hogy ennyire bíztattok az írásra! Puszi <3

Az első nap. Izgulnom kellene, de nem teszem, hiszen végül is egy fiú a szobatársam - ha ez nem lenne elég, még perverz is - és úgy vagyok vele, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet.

Az osztálytársaim egytől egyig állatok. Üvöltenek meg ilyenek, semmiben sem különböznek az előző osztálytársaimtól. Talán egy normális van, a padtársam és áldom a Isteneket azért amiért nem egy idiótát küldött mellém. Persze ezt az első pár hétben még nem tudtam, azt hittem, hogy ő is ugyan olyan idióta, mint a többi. Az már más, hogy ő is srác...

Körül vesznek... Bekerítenek, aztán nekem végem.

Érzem, hogy nemsokára anyuék értem jönnek - percek kérdése, hogy rá jöjjenek nagy hibát követtek el -, szóval lazán fogom fel a dolgokat, vagyis telibe leszarom az osztályt, a tanárokat, mert nem sokára értem jönnek. Olyan nincs, hogy nem visznek haza. Tudom. Tényleg!

Szóval, mindent-leszarok stílusban kirántottam az osztály ajtaját és random valahová ledobtam a táskám az egyik padba, aztán levágódtam. Már csak a rágó hiányzott a számból.

Mindenki engem figyelt.

-Szép belépő cica. - hallottam valahonnan oldalról. Arra fordítottam a fejem, de már a megnevezés miatt tudtam, hogy kivel állok szemben.

-Nem vagyok cica! - sziszegem. Válaszul Ádám kajánul elvigyorodott, amitől a hátamon futkosni kezdett a hideg.

Akkor tényleg egy osztályba kerültünk. Ez szomorúan hallom.

A nagy zsörtölődésemben, nem vettem észre, hogy valaki mellém ült, csak akkor, amikor majdnem lefejeltem, miközben látványosan hátra dobtam a hajam, ezzel is figyelmeztetve Ádámot, hogy vigyázzon, mert olyan kemény vagyok, hogy minden nehézség nélkül, szexin hátra tudom dobni a hajam és látványosan elfordulni. Na, a hátra fordulással volt a baj, mert hírtelen csináltam és gyorsan, majdnem fejbe kólintva az ártatlanul kockuló padtársam.

-Hú! Bocs! - érintettem meg a vállát, mire felnézett a játékából.

-Semmi, csak a hajad képen törölt. - nézett rám mosolyogva, kivillantva tökéletes fogsorát. Az íriszéről már beszéltem? Olyan sötétkék, hogy az már bűn!

Emlékeztetnem kellet magam, hogy legalább egy hét és már it sem vagyok. Nem kerülhet hozzám senki sem közel.

-Mit keresel az én helyemen? - kérdeztem felháborodva. Az arcáról eltűntek a bájos kis gödröcskék. Pedig szívesen elviseltem volna őket még egy kicsit.

-Már bocs, de ez nem konkrétan a TE helyed. Ide bárki ülhet.

-Van vagy 30 másik hely! - mutattam körbe. Bár ez nem igaz, de tényleg sok hely van még, miért mellém ült? Ez szembe ütközik a tervemben. Már az első fázisnál elbukok, ami nem más, mint az egyedül üllés. Végül körbe kémlel.

-Valóban. - mondja és visszafordul a játékához. Nem fogok elülni innen. Már csak azért sem, mert én voltam itt előbb!

-Akkot legalább a neved elárulod? - kérdeztem pufogva.

-Achilles.

-Ez de régi módi! - jegyzem meg gúnyosan.

-És a tiéd? - néz megint fel rám ártatlan szemekkel, mit sem törődve a megjegyzésemmel. Bevallom, egy pillanatra meglágyult a szívem, ahogy nézett a gyönyörű kék szemével, és bunkózni is elfelejtettem. Egy darabig csak némán néztem, mintha manipulálna, de hamar észbe kaptam és visszajött a hidegvérem.

-Nem publikus. - felelten szárazon és elégedetten hátra dőltem.

A nap további részét úgy töltöttem, mint egy depressziós. Nem szóltam senkihez, üldögéltem a padban és próbáltam azt tetetni, hogy vagány csaj módjára, egyedül voltam. Ami nem teljesen volt igaz, tekintettel Achillesre, aki már nem a telefonján játszadozott, hanem buzgón írt. Isten se tudja miért. És legfőképpen, mit.

Amint beléptem a szobám ajtaján, elfogott a sírás. Gombóc alakult ki a torkomban és fojtogatni kezdett. Ez az első olyan alkalom, amikor a suliból nem haza megyek.

Már a szemem is bekönnyezett, úgy dobtam a táskamat az ágyamra. „Mázlimra" Ádám már itt volt, az ágyán ült, velem szemben és látta az egész jelenetet. Valószínűleg a könnyeimet is, mert a következő pillanatban felpattan és mit sem törődve a határokkal, a térfelemre rohant és a karjaiba zárt. Hátulról. Nem, nem gondolok rosszra.

-Naaa... Mi a baj? - kérdezi lágyan. Már sírtam és átkoztam magam, hogy gyengének mutatkozok előtte. De annyira kikészültem, hogy ha akartam is, akkor sem tudtam volna kibontakozni az ölelésből. Rég éreztem ilyet. Amikor egy erős kar átölel és úgy szorít, mintha az élete múlna rajta. Amikor annyira hozzád simul, hogy érzed a hátadon szívének dobogását. Teste melegét. Ha nem utálnám, akkor még azt is mondhatnám, hogy jó érzés volt.

Szóval ott álltunk, az én térfelemen, én a karjába, zokogva.

Kétségtelen, ezért jár a tökönrúgás!