Egy vámpír a lakótársam

Irány haza...

Sziasztok! Jesszus! Rengeteg csillagocska jött az előző részre! Nagyon szépen köszönöm. <3 Hát igazából nem szeretném húzni a szót, mert egy igazán szívszaggató (legalább is ilyenek terveztem) rész előtt állunk! Jó olvasást! *-*

Lassan vettem a levegőt. Nem akartam, hogy el uralkodjon rajtam a pánik. Be a levegő, ki.

Körbe néztem a szobán, hogy le kössem a figyelmem. A szoba úgy állt, ahogy itt hagytam azon a végzetes estén. Az ágyamon rengeteg ruha áll kupacbana készülődés miatt, sminkek az asztalomon. Bezzeg Ádám helye teljesen patyolat tiszta, mintha sosem lett volna itt senki év eleje óta. Érintetlen.

Nem akartam bele gondolni abba, hogy most mit csinálnak vele. Ha majd rá jön, hogy nem vagyok ott, nem lesz mi majd ott tartsa és el jön.

Ezzel meg nyugtattam magam. Ezt akartam elhitetni magammal. Ádám asztalán kiszúrtam a kis netet adó bizbaszt és úgy döntöttem, hogy hasznát veszem pár óra. Blogot fogok írni, hiszen az lenyugtat.

Sziasztok! Tudom, hogy rég írtam, de történt egy kis galiba. Ha el mondanám igazából senki sem hinne nekem, de hát ha. Szóval, tudjátok, van az a fiú lakótársam...

Össze szorult a szívem, ahogy minden egyes képkockára vissza emlékezem és minden momentumot szorgosan leírok. Úgy jár vékony ujjam a billentyűn, mint egy profi táncos a táncparketten. A képernyőre szegezem szemem és látom, ahogy a képernyőn a szavak hiper gyorsasággal szaporodnak.

Szóval. Ott a buli közepén közölte ezt velem. Persze, teljesen hülyének néztem a nyomorultat és el is futottam. Ez végzetes hiba volt mind kettőnk számára. De hát mentségemre, nem egy bulin kéne ilyen dolgot közölni!

Beszámoltam arról is, hogy milyen volt a levegő illata, mire emlékszem utoljára mielőtt Penelophi megharapott.

Nem hittem el, hogy majd ezt a sztorit bárki is el fogja hinni, de jól esett kiírni magamból. Mintha elmúlt volna a problémám.

Ahogy hátra dőltem és publikáltam a bejegyzést, elgondolkodtam, hogy végül is Penelophi a szomszédom és alig ha vagyok biztonságban. Sőt!

Kerekre nyílt szemem, mire felfogtam, hogy értem jöhet.

Nem volt más választásom, fogtam a hátizsákom és pakolásba kezdtem. De villámgyorsan.

-Pénz, fogkefe, fogkrém, ruha, bugyi, zokni... - mondogattam, miközben pakoltam. - Telefon...

Amikor a szív párnához értem haboztam. Ha Ádám nem jönne vissza, ez a párna rá emlékeztetne. Ezért inkább fogtam egy ragadós cetlit és egy tollat, majd írni kezdtem.

Kedves Ádám!

Tudom, hogy ezt a levelet egyszer majd olvasni fogod. Bár, nem tudom mikor igaz, azt sem tudom, hogy most hol vagy. Az a lényeg, hogy jól vagyok. Haza megyek.

Nagyot nyelek, hogy folytatni tudjam. A szívemet szorítani kezdi egy erős kéz, szememből egy könnycsepp szabadult ki. Most jön a nehezebb rész.

És... Kérlek soha többé ne keress.

Mint mondtam, haza megyek és vámpír ként is normális életet akarok élni. Tudom, hogy nehéz lesz, de megbirkózok vele. Még mindig jobb ott, mint itt. Soha többé nem jövök az iskola közelébe se, sőt, a várost is messze el fogom kerülni. Sajnálom, hogy így alakult. Mind kettőnknek jobb lesz így, szerintem Te se gyere ide többet, bár ezt nem én fogom eldönteni. Hogy könnyebb legyen felejteni, a szívecske párnát is dobd el. Csak azért hagytam itt neked, hogy itt haddjam levelem, tudtam, hogy meg fogod vizsgálni a párnát, már csak azért is mert direkt az ágyadra tettem.

Hát igen, ma anime dalt fogok hallgatni.

Jobban járunk ha felejtünk. Legalább is, nekem biztosan.

Az is biztos, hogy ugyan a szívem - ami már nem dobog - fizikailag nálam van, de úgy istenigazából, ahogy megláttalak már nem tudhattam magaménak. Egy részem örökre veled lesz.

Nem tudok mit mondani és amúgy is sietnem kell. Talán már rá is jöttetek, hogy eltűntem és úton vagytok. Ha így van, akkor nagyon kell sietnem.

Talán még annyi, hogy nem csak a szívemet, hanem vámpír válásom után, már az érzéseimet is elraboltad. Szó szerint. Az én érzéseim vannak benned. Most túl hosszú lenne elmesélnem, hogy hogy is jöttem rá.

Tudom, hogy csalódtál bennem. Én is magamban ha ez megnyugtat. És tudom, hogy köcsögség elmenni azok után, amit tettél, de... Ne haragudj.

Befejeztem kis levelem, majd a szívre ragasztottam. Megfogtam és Ádám ágyára tettem. Ha majd Penelophi betör, nem fogja érdekelni a párna, mivel Ádám ágyán van. Ő meg majd az én cuccaimat fogja átkutatni, fölöslegesen. Ádám viszont tudni fogja, hogy ez jel lesz.

A vállamra vettem a táskám, majd rohanni kezdtem. Kirontottam a szobából, végigfutottam a folyosón.

A szűk folyósón diákok gyülekeztek, beszélgettek, nevettek. Amikor végigfutottam mindenkit fellökve, magamhoz vonzottam valamennyi szemet.

Ahogy kiértem az épületből, gyors fokozatra váltottam, magyarán vámpírságomnak köszönhetően, kifutottam a városból.

Megálltam a város szélén és bánatosan vissza néztem. Talán valamennyi érzésem azért megmaradt. Ezt Ádám már soha nem fogja ezt megtudni.

Megpróbáltam a város minden rezgését magamba szívni. A járművek robogását, az emberek sietős lépteit. Azt a tökéletes monotonságot, ami egy átlagos várost jellemez.

Elfordulok a várostól. Az út szélén erdő van, mind a kettő szélén. Ez köti össze a városokat.

Madarak csiripeltek, hallottam minden neszt. Ahogy az őz fülelve, kecsesen, óvatosan lépked valahol az erdő mélyén, ahogy a mókus határozott mozdulattal ugrál fáról, fára. Ahogy röfög a vaddisznó és túr a dagonyában egy kis makk után szaglászva.

Mind ezt az arcomon éreztem.

Behunytam szemem és szagláztam. Legalább ötven virág keveredik a levegőben, a fa kérges ízét is érzem, néhány rohadó állatot. Egy ilyen csöpp erdőben egy egész világ van. Olyan akár egy város, bár itt nem rangok, törvények szabályozzák a létezést. Itt csak egy uralkodó van, még pedig az, aki a táplálék lánc csúcsán van.

Azaz Én.

Megrázom a fejem, hogy hátha pár fölösleges gondolatot ki tudok rázni belőle és zsebemből előhúzom a telefonomat. Tárcsázom anyut.

Pár kicsöngés után felveszi és bele is szól.

-Szia kicsim! Ha megint azért hívsz, hogy a netkorlátozás miatt panaszkodj, hiába, nem változott a véleményem.

Halványan elmosolyodok. Anyu legalább nem változott.

-Szia, nem, egész más miatt hívlak. Csak egy kis apróság miatt.

-Mondjad. - mondja kedvesen.

-Haza megyek. - remeg meg a hangom. - Már úton is vagyok.

-De miért?! - emeli fel a hangját. - Mit képzelsz, hogy csak úgy hazajössz?!

-Anya! - állítom meg. - Kérlek bízz bennem! Otthon mindent elmagyarázok.

Először nem fog hinni nekem és muszáj lesz megmutatnom neki majd a vámpír fogam és vörös szemem.

-Nem tudom, hogy hogy a pokolba fogod kimagyarázni magad. De csak, hogy tudd: jó nagy szarban vagy!

Mondja és leteszi.

„De csak, hogy tud, a pokol egyik réme lettem..." - gondolom magamban, miközben visszacsúsztatom a telefont zsebembe.

Irány haza...