Egy vámpír a lakótársam

Szabad lábon... Nélküle

Halika! ^^ Aj, nagyon megcsúsztam, sajnálom csak a barátnőmmel voltam és nem volt alkalmam írni. De egy kis csúszással itt is van! <3 Jó olvasást! *-* (Ja, és ne öljetek meg... Felháborodott kommentek 3...2...1...)

Nem tudom, hogy Ádám és Penelophi mit csinálhatnak ebben a percben. Lehet, hogy nem is kéne tudnom, fájna az igazság. De nagyon aggódom érte. Mit csinálhat vele a vöröske? Igazából bármit, hiszen ha nem teszi meg megöl. Ádámnak ez pedig egy igen jó érv, hogy szót fogadjon.

Amióta elmentek itt bambulok egyedül. Játszadozok a gondolattal, hogy vámpír vagyok. Nem is merek semmit sem csinálni. Félek, hogy pillanatok alatt kárt tehetek magamban, esetleg amikor el akarok sétálni a rácsig villám gyorsan futni fogok és neki megyek.

Lépések ugrasztanak ki hideg, rideg elmémből. A határozott lépteknek gazdája is van, aki megáll ketrecem előtt.

Egy velem egy korú fiú az. Szőke haja van, ugyan olyan sápadt, mint most már én. Zöld szeme megmagyarázhatatlanul világít.

- Gyere ide. - parancsolja hidegen.

- Nem merek... - felelem remegő hangon. Érdeklődve néz be a rácson, mint egy fogyatékosra.

- Miért?

- Mert félek, hogy neki megyek a rácsnak a gyorsaságomnak köszönhetően. - Még mindig áthatóan néz. Kényelmetlenül kezdem érezni magam, fészkelődni kezdek. Olyan mintha látná minden érzésem, félelmem, titkom és majd vissza fog élni vele.

- Mennyek be én?

Nyelek egy nagyot. Óvatosan felállok, hogy majd oda araszoljak. Nem jött össze.

Teszek egy lépést és a következő pillanatban már a rácsnak vagyok nyomva. Közelebbről is szemügyre veszem a fiút. Arcát teljesen elfoglalják a szeplők.

Halványan elmosolyodik. Tetszik neki a nyomorom. Biztos ő is egy nyomorék vad állat, aki készül megkínozni.

- Egy új vámpír! Mennyi idős is vagy? - kérdezi. Közelebb lép. Szorosan fogom a rácsot. Közel hajol hozzám, ahogy a rács engedi. Félek hátra lépni, mert akkor a falnak csapódok.

- Tizenöt.

- Nem, nem. - csóválja a fejét nevetve. - Mióta vagy vámpír?

Meg vonom a vállam.

- Úgy... Fél napja? - mondom cinikusan.

Erre már nem szól semmit. Oldalra fordítja fejét és úgy kezd el magyarázni.

- Penelophi küldött, hogy míg ő ellesz újdonsült fiújával, addig folytassam kínzásod.

Meg állt bennem az ütő. Próbáltam elfojtani a sírást. Erősen markoltam a rácsot és azt kántáltam magban, hogy „Ádám, Ádám, Ádám" meg: „Segíts, segíts, segíts!"

- De nem foglak a kút fölé lógatni. - néz vissza rám szúrósan.

Akkor? Mit fog csinálni? Kezdjek félni? Hülye kérdés, már rég tele a gatyám.

- Mit fogsz csinálni? - csuklik el a hangom.

Nem válaszol, kinyitja a rácsot, én meg elengedem a fémet. Még mindig nem merek mozdul, menekülni sem merek.

- Húzz el innen! - parancsolja hidegen. Döbbenten nézek rá.

- Te... Most megszöktetsz?

- Nem. Csak tűnj el, én nem megyek veled.

- Hol van itt a csapda? - kérdezem gyanakvón.

- Sehol.

- Akkor miért csinálod?

- Hogy a fiúd ne hiába hozzon áldozatot.

Nem szóltam ez után egy szót sem. Csak meredtem rá. Neki ez miért jó? Fel akartam tenni neki a kérdést, ahogy még rengeteget. Nem fog kapni ezért Penelophitól?

Egyet azért megengedtem magamnak. Csak egy kérdést.

- És... Te ki is vagy?

- Nem fontos.

- Ha meg mondod, el megyek. - ha nem mondja meg, akkor is el megyek. De ő ezt honnan is tudná?

- Dave. - forgatja a szemét. - Nem fogok könyörögni, ha nem mész el vissza zárlak.

Nem mondott semmit a neve.

Egy szó nélkül ki surrantam mellette. Próbáltam arra gondolni, hogy Ádám is ezt akarná, ezt, hogy mennyek és hátra se nézzek, meneküljek.

Balra indultam, láttam egy ajtót.

- Khmm... - köhintett Dave. - A másik irány.

- Ja, hát persze! - fordultam meg.

Rá jöttem, hogy a bal oldali ajtó mögött a kínzó kamra van. Szóval csak egy folyósó választott el a szabadságtól?!

Megint el suhanok mellette. Kissé kellemetlenül éreztem magam, fogalmam sincs miért, hiszen nincs rá okom. Vagy de?

Kinyitom az ajtót. Elém tárul az egész világ. Pontosabban egy kihalt utca és egy üres kert. Meg a napfény. Uram isten, fény! Mióta is voltam bezárva? Aztán elfog a keserűség. Amikor még be jöttem (vagyis, amikor be hurcoltak), akkor még ember voltam. És most... Egy sápadt bőrű, aki érdekes mód nem ég el a napon.

Becsukom magam után az ajtót és el futok. Pillanatok alatt a kolesz szobámban voltam és tudtam idáig az utat. Ez is valami vámpír képesség?

Egyálltalán nem fáradtam el.

Aztán el fog a keserűség. Ott maradt Ádám. Még csak nem is szóltam neki, vajon mit csinál? Ki tud majd jönni? Semmi se fogja meggátolni, hogy eljöjjön, hiszen már nem vagyok ott. És...? Dave kap valamit, amiért megszöktetett? Egyáltalán ki a fene ő?

Itt állok a szobám közepén, tele kérdéssekkel, érzelmekkel és megbánással.

Itt, ahol minden rémség elkezdődött...