Egy vámpír a lakótársam

Az erdő mélyén...

Köszönöm BaloghTami, hogy felnyitottad szemem és igazad van. Nem érhet így véget a történet, mert ők ilyen sziperszuperkurvamenők (ahogy Te mondanád), hogy nekik meg sem kottyan egy kis tűz. <3 Visszatérésem alkalmából egy kis szösszenetet hoztam, hogy jelezzem, még koránt sincs vége!
-Meg fogunk halni? - kérdezem félénken Ádámtól. Elfordítja fejét, úgy néz rám.

-Nem - mondja határozottan.

Megfordul és int, hogy ugorjak a hátára. Rémülten ugyan, de megteszem.

Pillanatok alatt az ablak felé fordul. Pontosan nem tudom, hogy mi történt ez után, mert hátába préseltem fejem és a szemem is olyan erővel hunytam le, hogy már fájtak izmaim.

A következő pillanatban valami - az a valami az ablak volt - darabjaira hullott és Mi már a levegőben is voltunk. De csak kis ideig, hamar földet értünk, Ádám meg futásnak eredt.

Ráveszem magam, hogy felnézzek. Ádám olyan gyorsan futott, hogy a város már rég a hátunk mögött volt és már csak az ágak ropogása halható a lába alatt. Hihetetlen, hogy milyen gyors!

-Ádám - súgom a fülébe. - Már rég elhagytuk a várost is, a tűz már nem fenyeget.

De minden szó hiába. Sőt, mintha Ádám felgyorsított volna.

-Ádám! - szólongatom kétségbeesetten. Nem reagál. - Mi a franc bajod van? - Valahogy elrugaszkodom és lecsúszok hátáról. Megtorpan és idegesen hátrafordul.

-Le kell vezetnem a stresszt - morogja.

-Különben?

-Visszamegyek és megölöm azt a suttyó Penelophit! - belerúg egy fába, ami megremeg.

Mellélépek és végig mérem. Keze ökölbe szorult, nyakán erős inak jelentek meg. Most én fordítom magam felé. Pupillája úgy ki van tágulva, hogy fekete szeme. Férfias állkapcsa is remeg az idegességtől. Kezem mellkasára csúsztatom.

-Vezessük le együtt a feszültséget - súgom, mire ajka egyik sarka felemelkedik. Kezem lejjebb csúszik és öklére siklik. Szétnyitom hatalmas és hideg tenyerét, kezünk egymásba forr. Csábosan rávigyorgok és mintha egymás gondolatait hallanánk, futásnak eredünk.

Vele teljesem más volt száguldozni. A táj sokkal szebb, a hangok sokkal élesebbek. Lábunk egyenletesen üti a mohás talajt, néhány madár félelmükben felrebben.

Talán egy órát futottunk így, kéz a kézben. Egyáltalán nem fáradtunk el.

-Vissza kellene mennünk - mondom, mikor már teljesen lenyugodva üldögéltünk a mohás talajon. A nedves földet piszkálgattam. - Biztos már keresnek. El tudom képzelni, ahogy a rendörség csaholó kohókkal kerestetnek minket. - Ádám a feltételezésemre harsányan nevetni kezdett.

-Ha ez igaz, akkor nagy bajban vagyunk! - Hírtelen elkomorodik és hozzáteszi: - Képtelen vagyok visszamenni.

-Miért?

-Nem tudnám fékezni magam. Ahogy meglátnám a vöröskét, megölném.

Elhúzom számat.

-Ahogy meglátnám ezt a hárpiát, a képébe vigyorognék! - fintorgok. Ádám megint felnevet azon a tiszta, mély hangján, amitől megborzongok.

-Szóval visszamegyünk? - kérdezem.
-Mennyünk!