Egy vámpír a lakótársam

Akinek minden össze jött, és akiknek csak két órát lehet netezni

Még sosem éreztem magamat ilyen zavartnak. Ahogy ott álltunk én meg bőgtem. Nem néztem ki magamból, hogy én ilyesmire képes vagyok. Nem egy fiú karjaiban akartam kiadni magamból. De ez lett.
-Jobban vagyok. - mondom és kibontakozok az ölelésből. Megfordulok, hogy a szemébe nézhessek. Csak úgy ragyog az a két szempár. Hihetetlen.
-Tudom, hogy most azt kívánod, hogy bárcsak megcsókolnálak. - vigyorodott el pimaszul és olyan közel lépett, hogy alig maradt köztünk hely. Bennem pedig életre keltek a pillangók. A szívem is kihagyott egy ütemet és levegőt is elfelejtettem venni. - De arra még várnod kell. - közli és egyszerűen elsétál az ágyához.
  A pillangóknak annyi, szinte érzem, ahogy holtan esnek össze.
-Túl sokat képzelsz magadról! - köpöm oda és mentem a maradék önbecsülésem. - Te lennél az utolsó, akit meg akarnék csókolni!
-Habi. - vonja meg a vállát. - csapd be magad, nekem mindegy.
  A hét további részét duzzogva töltöttem. Nem szoltam senkihez és bármennyire is keménynek akartam tűnni, de belül teljesen üres vagyok és magányos. Nem érdeklek senkit, ami érthető, hiszen adom a vagány emo csajt, de azért valljuk be, hogy mindenkinek jól esik a társaság. És bármennyire is fáj az igazság, de kezdem felfogni, hogy anyuék bizony nem jönnek értem és jól elvannak nélkülem. Még hívni sem hívnak, nem is hiányzom nekik. Még azon sem lepődtem volna meg, hogy amint kitettem a lábam a házból, ők pezsgőt bontottak és ünnepeltek, hogy nincs otthon a gyerek. A fölösleges harmadik személy, aki mindig csak megrontja a romantikát.
  De, végre itt a péntek. A péntek az egyetlen olyan nap, amikor a kedves tanárok, bekapcsolják a wifit és megengedik, hogy felnézzünk a közösségi portálokra. De csak kettőtől négyig. Olyan mint egy zárka! Sőt, ez rosszabb, mert itt fiúkkal vagyok körülvéve, lásd a padtáram és a szobatársam.
  Rekordot döntöttem a gép bekapcsolásával. Kettő előtt már készenlétben álltam, hogy bekapcsoljam a facebookot és a blogot. Ádám is így tett, ő már be is indított valami kocka játékot és skype beszélgetést indított a hülye haverjaival. És elég hangosak. Még az is rátesz egy lapáttal, hogy egymás mellett ülünk, mert az asztalunk össze van tolva és bárhogy erőlködők, mindig benne vagyok a kamerába.
-Hű! Ki az a csinibaba ott melletted? - kérdi az egyik a nyálát csorgatva. - Mond meg neki, hogy én fel tudnám rendesen vidítani.
-A cicababa hall mindent, mert ki vagytok hangosítva. - mondom unottan. Ádám és még vagy három ember felröhög, míg a címzett csak sunyul. Amúgy nem néznek ki rosszul, néha-néha meglesem őket, bár akkor nem csak a fél fejem, hanem az egész látszik a kamerában, szóval ezt nem gyakran teszem.
-A cica mellesleg csak nekem cica, másoknak tigris. - teszi hozzá Ádám. Megsemmisítő pillantásokat lövök felé, mire hangosan felröhög.
-Uuu, te már meg is szelídítetted? - röhög a kamerába egy szőke. Magamon kívül elpirultam.
  Próbáltam kizárni a perverz nyomorékokat és lecsapni azokra a barátnőimre, akik fent vannak. Azokra, akik nem egy koleszan rohadnak egy tucat pasival. Akiknek minden összejött és akik az álom gimijükbe járhatnak.
   Pár emberre rá is írtam és vissza is válaszoltak rövid időn belül. Rögtön elpanaszoltam mindenkinek a nyomorúságos helyzetem, az iskolát, Ádámot, az ölelést és azt, hogy rohamosan közeledik a négy óra, szóval nekem lépnem kell. Természetesen, amikor az utóbbit újságoltam, mindenki kiröhögött, hogy milyen nyomi suliba járok, hogy csak pénteken, két órára kapcsolják be a netet. Aztán, eszembe jutott, hogy a blogomban az ég világon semmit sem posztoltam és mivel fél órám maradt, hanyagoltam az írást és olyan bejegyzést posztoltam, ami már megvolt írva. Természetesen az elejébe oda biggyesztettem, hogy nincs net, csóróság van és nem tudok majd olyan gyakran írni. Ez van, ezt már tényleg nem tudtam megoldani.
  És hírtelen megtörtént. Amikor már el akartam búcsúzni az egyik barátnőmtől, a búcsú levelet már nem küldte el. Jesszus, ez azért egy kicsit gáz. És most egy hétig lelkiismeret furdalásom lesz, hogy nem köszöntem el tőle.
  Annyira elmerültem az önsajnálatba, hogy észre sem vettem, hogy Ádám biza még mindig skypel a haverjaival.
-Ezt, hogy csinálod? - meredek rá. Értetlenül bambul rám és látszik rajta, hogy nem díjazza, hogy kizökkentettem a roppant fontos beszélgetésből.
-Mit?
-Már kikapcsolták a netet, de neked mégis megy. Haljam, mi a titkod? Szuper erőd van, vagy mi? Mert az én gépemet is megcsinálhatnád.
  Aztán nemes egyszerűséggel egy pendrájvra mutatott.
-Ha ezt bedugom a gépbe, van netem. De csak nekem. - teszi hozzá gúnyosan.
-Figyi...
-Ne! - szakít félbe. - Ezt a trükköt bevetetted már a párnás sztorinál is, nem játszod el velem ugyan ezt! Nem dőlök be a boci szemeknek és az önsajnáltatásnak!
  Be kellett látnom, hogy ez a módszert csak egyszer lehet felhasználni egy embernél. Így duzzogva az ágyamra dőltem és belefúrtam a fejem a párnába, hogy hátha megfulladok, miközben puffogok.
-Mia!- búgja egy hang egészen közel. Felemelem a fejem és csak most tűnt fel, hogy nem vettem normálisan levegőt, legalább egy fél óráig. Ádám volt előttem, akkora volt a pupillája, hogy szinte abból állt az egész szeme. - Lelkiismeret furdalásod lesz, azért mert nem köszöntél el a barátnőidtől? Egész héten rosszul leszel azért, mert kétségek közt hegytad őket?
-Ezt most direkt csinálod? - csattanok fel.
-A-a. Várj. Mielőtt még bármi csúnyaságot mondanál rám, itt a wifim.
  A kezembe nyomta ezt a fehér valamit és most ő dőlt be az ágyába. Igazság szerint, jó, hogy megelőzött, mert ezt akartam neki mondani: Dugd fel magadnak azt a micsodát, ha már nem vagy képes ideadni egy fél órára!
  Boldogan ültem a gépem elé és egy határozott mozdulattal már csatlakoztattam is. Megnyitottam a facebookot, ami tömve volt és mindenki gúnyosan kérdezgette, hogy "Na mi van? Fel lőtték a pizsit?" és ehhez hasonlók. Gúnyosan válaszoltam, hogy még itt vagyok és javába pörgök, nem kell aggódni.
  Ádámnak hála. De ezt nem mondtam el nekik.
  A fél órából végül egy óra lett. Aztán kettő. Cseppet sem volt lelkiismeret furdalásom az miatt, hogy a többieknek már rég el kellett köszönniük, én meg még javában beszélgetek a messze lévő haverjaimmal. Akiknek minden összejött, ugye bár. Ezt a mondatot elég gyakran ismételgetem mostanság, lehet, hogy túlságosan belemélyedek az önsajnáltatásba.
-Valami rezeg az ágyadon. Hallom. - közli Ádám. Már épp folytatta volna, de közbe vágtam.
-Nem! Ez nem az, amire gondolsz. - mutattam fel az újam. Ettől függetlenül Ádám perverzen elvigyorodott.
  Minden barátomnak odavettettem egy "pill"-t és az ágyamra vetettem magam. A párnám alól kihalásztam a kis készüléket, aminek a kijelzőjén anya neve villogott. Boldogan vettem fel és ugráltam a fürdőbe.
-Szia anya! Tudtam, hogy meggondoljátok magatokat és rájöttök, hogy hatalmas hibát követettek el, azzal, hogy erre a pokolra küldtetek. Gondolom azért hívsz, hogy figyelmeztess, hogy indultok. - daráltam le egy szuszra. De a kagyló végéből harsány röhögést hallottam.
-Kicsim, én csak azért hívtalak, hogy minden oké e. - mondta anya, miután lenyugodott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a szemét törölgeti.
-Nem! Semmi! Ez egy zárka, ahol egy héten csak 2 órát lehet netezni! Tudod te, hogy az a két óra mire jó? Semmire! - mondtam felháborodva. Persze én már benne voltam bőven az öt óra internethasználatban, de csalás útján, szóval ez nem számít.
-Jaj, kicsim, bele ne halj. Ez így helyes. Nem lóghattok mindig a net előtt.
-De mi lesz a blogommal? Két óra is édes kevés egy poszt megírásához! És a barátaimmal mi lesz? Két óránk van megbeszélni egy hét eseményeit? A blog és a barátok nem férnek össze. Nem tudom mind a kettőt egyszerre csinálni. - már toporzékolok az idegtől. - Ha valaki jó blogger, a teljes figyelmét a poszt megírására fordítja...
-Oké. - szakít félbe. - Ne haragudj, de nem tudok ezen változtatni, sőt, még örülök is neki, szóval teljesen fölösleges itt krákognod nekem. Ügyes vagy, majd beosztod az idődet. - Erre a kijelentésre annyira ideges lettem, hogy úgy belerúgtam a kőbe, hogy majd meg haltam a fájdalomtól.
-Aú! - üvöltöm mint a sakál. Leülök a földre és a lábamat kezdem szorongatni. - A kurva életbe!

-Hogy beszélsz?! - kiálltja anya.
-Nem vagy itt, nem tudod megakadályozni, hogy ne beszéljek csúnyán! - mondom gúnyosan és idegesen.
  A következő pillanatban Ádám ront be a fürdőbe.
-Mi a baj? - lihegi. Bejön a fürdőbe és szemügyre veszi a lábamat, amit szorongatok.
-Semmi! - mondom indulatosan és arra kényszerítem magam, hogy feláljak. - Most nem érek rá. - vetem oda és kisietek a szobából bicegve. Ám ő ezt nemértette meg - amin nem lepődtem meg - és csak azért is utánam jött. - Anya most mennem kell. - sóhajtom a telefonba. - Puszi... - motyogom és meg sem várva a választ, leteszem a kagylót. Lehet, hogy már nem is volt a vonalban, mert unalmasnak talált.
  Leültem az ágyra és felnéztem Ádámra, aki égett a tettvágytól. Érdeklődve figyelte a következő lépésem.
-Ha annyira hasznossá akarod tenni magad, akkor köszönj el kulturáltan - ezt a szót megnyomtam - a barátaimtól. - sóhajtok, miközben a gépre mutatok. - Köszönj el azoktól a mázlistáktól, akik valószínűleg most nem egy koleszban rohadnak fájó lábbal. Akiknek egyenesben van az életük. Akiknek minden összejött...