Egy vámpír a lakótársam

Pulzus? Pulzus

Fájt a fejem a fájó emléktől. Bármerre néztem sötétség volt, bokrok és fák körvonalait láttam csupán. És Ádámot. Annyira frusztrált, hogy nem láthattam arcát, hogy milyen; döbbent, megértő, vagy akár undor ül rajta.

-Hogy történt?

Ennyit kérdez.

Petivel voltam. A szobájában. Éppen a puha ágyán ültem és simogattam a puha kék paplant rajta. Ő felvette a drága dzsekiét és a vállára lendítette bőrtáskáját. Állt még egy kicsit az ajtóban és engem bámúlt.

-Most mennem kell anyámhoz.

Tudtam jól, hogy lelki-ismeret furdalása van az miatt, hogy amikor elváltak a szülei ő az apját választotta. Éppen ezért nem akadályozhattam meg neki, hogy maradjon még egy kicsit. Nem vitt rá a lélek.

-Mikor jössz?

-Egy óra? Másfél?

-Biztos ne menjek veled? - kérdezem aggódva.

-Egyedül szeretnék lenni vele.

-Amikor visszajössz, én itt leszek. - mosolygok rá bíztatóan.

Visszamosolygott és kilépett azon az ajtón.

Miközben Ádámnak meséltem, csak csorogtak a könnyeim. Nem bőgtem, egyszerűen csak csurogtak.

Észrevette, hogy nem folytatom.

-És te mit csináltál ez után?

-Meg akartam lepni, mert tudtam, hogy nehéz neki az anyjával való találkozás. Így, gyertyát gyújtottam. És itt már csak pillanatnyi képek, hangok; Peti apja kiabál; tűz oltónak a szirénája; a lángok, ahogy elporlasztják az összes bútort a szobában. Én pedig elájultam. Azt még éreztem, hogy a füst beszivárog a tüdőmben és minden milliméterét megtölti, a fojtogató érzést, a köhögést.

Nehezen sóhajtok, mintha újra ellepne a füst. Lélegzek, de még sem.

-Amikor felébredtem, előttem volt a ház. Megemésztette a tűz, alig látszott már. Egy hordágyon voltam, éppen készültek elszállítani a korházba. Körülöttem sok ember sürgött, anyut nem láttam csak a fojtott hangját hallottam. De arra a jelenetre pont ráláttam: öt tűzoltó tol egy ágyat, rajta fekete lepedő. A lepedő alatt egy ember körvonalai domborultak.

Ismét nagy levegő. Összeszorítom ajkaimat és hagyom, hogy az égő könnycseppek égessék szemgojóm. Le hömpölyögnek arcomon és belőlem kibuggyan a sírás.

Megöltem egy embert. Megöltem Peti apját. Megöltem az ártatlanságom.

Vér tapad kezemhez, gyilkos vagyok.

-Gyilkos vagyok. Gyilkos vagyok...

-Nem te tehetsz róla! - szólal meg végre Ádám. Csak a hangjára akarok fókuszálni. Akkor háttérbe szorulnak ezek a szörnyű képek. Beszél, beszélj, beszélj. - Te csak meg akartad lepni...

-Utálom magam, hogy túléltem. Ezt utálom a legjobban. Egy ártatlan ember hallt meg helyettem. - szakítom félbe.

-Te is ártatlan vagy - súgja. Lehelletét közel érzem. Közel van.

***

Anyut nem találtuk sehol. Lehet, hogy hazament.

Megint öldös a bűntudat. Miért nem indultunk hamarabb utána? Miért mondtam el neki?!

-Holnap reggel, ahogy kicsit is világos lesz, újra kijövünk - vígasztal Ádám a barlang előtt.

Szomorkásan az indás függönyre néztem.