Egy vámpír a lakótársam

A levél

Először is: Boldog nyuszikát! ^^ Masodszor: Van egy szuper ötletem, hogy megünnepeljük a 100 feliratkozót. (Tudom, hogy még nincs meg, de ha majd meglesz.) Arra gondoltam, hogy lehetne valami különkiadás féle, amire Ti írtok majd ötleteket, amiket majd VIDEÓBA kisorsolnám. (És igen, láthattok engem... Hurrá.) DE ehhez ötletek kellenek kommentbe! Remélem sokan írtok majd. :) Legyetek kreatívak, puszi. <3

Amikor kicsi voltam csak álmodni mertem vérszívó bestiákról, erre hopp, már az is lettem 14 éves koromban. Soha nem gondoltam arra, hogy ez valaha megtörténhet, vagy, hogy egyáltalán létezik ilyen, de létezik. Csak magamra kell kéznem.

Most, hogy vámpír lettem, a vérfarkasok létezését sem kérdőjelezem meg. De az, hogy élőbe, testközelről is lássak egyet... Valaki csípjen meg. Vagy rúgjon belém.

Én ezt az egészet nem akarom! A régi életem kell.

Mit tudok én tenni? Főleg, hogy egy rakat büdös Godzilla áll a barlang előtt, készenlétben.

Hurrá! Csak tudnám, hogy ilyenkor mi a teendő.

-Hátrébb! - utasít a maszkos idegen. Normál helyzetben vitatkoznék vele, hogy mit képzel, hogy ő csak így parancsolgat, de tekintettel arra, hogy ő az egyetlen egyed aki meg tud védeni, engedelmeskedek.

És akkor.

A fiú/férfi (igazából fogalmam sincs, hogy mennyi idős), elkezdett növekedni, durva szőr nőtt ki belőle és egy bazinagy vérizévé változott. (Akarom mondani: fehér(!!) vérfarkassá.) Én meg késztetést éreztem arra, hogy leüssem. Utálom a farkasokat.

Mielőtt még jóindulatból leüthettem volna megmentőmet, forogni kezdett velem a világ, és eldőltem, mint egy zsák. Arra még emlékszem, hogy a fejem egy kisebb sziklának ütközött és ömleni kezdett a vér, de semmit sem tudtam ellene tenni. (Mellesleg az eszméletemet is elvesztettem.)

Bekötözött fejjel ébredtem. Amikor a kötéshez nyúltam, belenyilallt a fájdalom. Körbe kémleltek. Furcsa módon egy ismerős környezet fogadott.

A szobám!

Nem, nem a kolesz szobám, hanem az igazi. Az egyetlen.

-Anya? - nézek körbe bizonytalanul. Könnyek gyűltek a szemembe. Talán mindent csak álmodtam és igazából egy normális ember vagyok? Ádám a képzeletem szüleménye lenne?

A szobám egy dekát sem változott: kislányos, rózsaszín fal, fehér bútorokkal.

-Mia! - ront be anya a szobámba lihegve. Gondolkodás nélkül felálltam és a nyakába vetettem magam. Egy másodperc töredéke alatt minden érzelem egyszerre kitört belőlem és zokogni kezdtem.

-Szörnyű volt! Elhagyott, elárult! - a karjaimba zártam. - Egy álom volt. Csak egy álom.

Ha anya nem tart olyan erősen, összerogyok. A lábaim remegtek ajkammal együtt. Úgy megkönnyebbültem, hogy itt van anya, aki mindent megold.

Sikerült elengednem és vissza rogynom az ágyra.

-Meddig aludtam? - kérdeztem.

-Egy-két órát - ül le mellém. Elkerekedett a szemem. Egy órán belül álmodtam ezt az egészet? - Mi történt veled? - csuklik el a hangja.

-Ezt én akartam kérdezni.

-Egyszer... - remeg a hangja, ahogy próbálja visszafogni a zokogást. - Berontott egy szőke fiú, a karjaiba voltál Te - most már zokog. Én is próbáltam nem sírni. - teljesen eszméletlenül! És ezek után kérdezed tőlem, hogy mi történt?!

-Hova lett a fiú?

-A konyhában. Teljesen fel van dúlva. Hiába faggatom, nem mond el semmit, beszélni sem hajlandó. - feláll és az ágyam mellett lévő fehér szekrényből elővesz egy köteg zsebkendőt. Az orrát kezdi törölgetni és elhallt hangon folytatja; - Szóval neked kell elmesélned, hogy mi történt.

Életem legnehezebb feladata lesz ez.

-Beszélhetnék a fiúval? - kérdezem. - Utána elmondok mindent.

Könyörgően meredek ráncos, fáradt arcára. Ez az egy óra egy rémálom lehetett neki. A zsepit kezdi tépkedni.

-Pihenned kell...

-Küld fel! - vágom rá. Habozott egy kicsit és ismét könnyes lett a szeme.

-Ő a fiúd?

A kérdés meglepett. Úgy kérdezte, mintha a konyhába egy sorozatgyilkos lenne. Nem akartam neki mondani, hogy igazából fogalmam sincs, hogy ki ő és, hogy úgy fest a dolog, hogy ő még többet is tud róla mint én. Pl. azt, hogy szőke.

-Nem - vonom meg a vállam. Elnézek a válla felett. - Be küldenéd?

Csak lassan bólintott. Nehézkes léptekkel kiimbolygott a szobámból. Hallottam ahogy nehezen ballag le a lépcsőn. És sír. Nagyon sír.

Kis idő múlva az ajtóm lassan, megfontolva kezdett kinyílni. Én meg teljesen megilyedtem. Mit is kéne mondanom neki? Miért is hívtam be?

Sokkot kaptam. Tényleg.

Egy nyúlánk fiú lépett be, szőke hajjal - ugye bár -, ragyogó kék szemekkel, divatos fekete szemüvegben és egy vas száj piercingben.

Achilles.

-Mit keresel itt? - felelem ridegen. Becsukta maga mögött az ajtót, majd nekitámaszkodott.

-Így kell fogadni egy hőst? - kérdezi felvont szemöldökkel.

-Miért lennél hős? - kérdezem megvetően. Keresztbe fonta a karját maga előtt és ráérősen válaszolt.

-Végül is - vonja meg a vállát. - nincs piros rucim és nem csípett meg egy hiperaktív pók. Igazából, semmi hasonló nem történt velem. - szélesen elvigyorodott. - És mégis. Mégis megmentettem az életed egy tucatnyi hegyiembertől, majd haza hoztalak. Na ezek után mond, hogy nem vagyok hős!

-Te vagy a maszkos idegen? - kérdeztem elhűlve. - Te változtál farkassá?! - az ajkamat harapdáltam. Nem, nem és nem! Hát sose lesz vége?

-Nem hibáztatlak ezért a hülye kérdésért - közli. - Beverted a fejed. - elrugaszkodik az ajtómtól és kilépett rajta.

-Ne! - szólok utána kétségbeesetten. Megállt és fogadni mertem volna, hogy szélesen elvigyorodott. - Ne hagyj válaszok nélkül!

A válla felett hátranézett egyenesen a szemembe.

-Hogyan adjak választ, ha a kérdést sem érted? - fordul vissza. Kitárta az ajtót és a küszöbön ácsorgott.

-Ezt nem vágom - sütöm le szemem.

-Na látod? - mosolyodik el. Zsebéből előhúz egy piszkos, gyűrött és megviselt lapot. Kinyitotta és elnézegette egy darabig. Látszott rajta, hogy bajban van. Végül vonakodva felém nyújtotta. - Ez egy levél. - makogja. - Én írtam, már rég oda akartam adni.

Gyanakodva elvettem tőle.

-Na lépek - közli és már el is tűnt.

-Szerelmes levél? - kiabálok utána.

-Csak szeretnéd! - röhög fel. Egy darabig még hallgattam ahogy lefele trappol a lépcsőn és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, megnézem mit nyomott a kezembe...