Egy vámpír a lakótársam

"Mia... Kérlek sikíts!"

Sziasztok! Annyira boldog vagyok, hiszen ismét megdöntöttük a rekordot. Vagyis, a kis csillagok ezt karattyolják! ^^ <3 Sajnos nem tudok részt hozni karácsonykor, de még az is lehet, hogy 25. -én sem jutok géphez. Szóval, BOLDOG KARÁCSONYT! Imádlak titeket!

Amikor Penelophi órákig kínzott hosszú körmeivel, azt hittem ennél rosszabb nem lehet.
De még is.
Penelophi leráncigálta a láncot a karomról. Borzasztóan fájt, ám amikor meg masszíroztam, nem éreztem sebeket, nem is láttam. Nem volt időm gondolkozni rajta, fogva tartóm megragadta szőke hajam, amit befestett a vér és húzni kezdett. Ez a kis fájdalom már semmiségnek tűnt, ahhoz képest, amit ebben a pár órába kellett átélnem. A kínzó kamrából nyílt egy ajtó, kivonszolt rajta. Egy folyósóra vezetett, mind a két oldalt cellák sorakoztak. Mind üres volt.
A legelső nyitva volt, nemes egyszerűséggel bedobott. Fájdalmasan csapódtam a hideg földnek, végtagjaim ellazultak. Hallottam, ahogy mögöttem a cella ajtó nyikorogva bezárul, majd Penelophi léptein egyre messzebb hallom, végül minden elnémul.
Teljesen megilyedtem.
Penelophi megharapta a nyakam, még amikor a bárból a buszmegálló felé rohantam. Éreztem, ahogy egyre több vér hagyja el testem. És még is...
Nincs semmi nyoma. A nyakamon nincs seb, heg, még egy karcolás se!
A csuklóm is teljesen épp, pedig rengeteget lógtam. A mostani sebek kisebbek. Nem ekkorák voltak, amikor Penelophi végigszántott bőrömön.
-Hova ment? - súgom remegő hangon, mintha itt lenne valaki, akitől megkérdezhetném. - És... Miért kínoz? - Ez mondjuk egyértelmű. Neki Ádám kell. Ádámnak meg én.
Meg akar ölni...
-Ádám szemszöge-

A fejem kitisztult, nem éreztem fájdalmat sehol sem. Maradhattam volna így, elfeledve Miát, leszarni, hogy él e vagy hal, de késztetést éreztem, hogy a keresésére induljak. Belül még reménykedek abban, hogy él, de ha nem is, meg kell találnom a holttestét, hogy megnyugodjak és ne éljek tovább kétségek közt.
Mást nem tehettem, jártam az utcákat. A rendőrségnek nem szólhatok. Mit mondjak? Egy vámpír megölte a barátom? Haha.
A bár környékét végig jártam, vámpírságomnak köszönhetően, ki tudtam élesíteni hallásom.
Hallom a kocsik nyikorgó hangját, ahogy erőlködve, pufogva halad az úton, a járókelők cipőkopogását, ahogy a reggeli csípős hidegben a lakók álmosan húzzák fel a redőnyt. De Miát nem hallottam. Semmilyen zajforrás nem jött felőle.

-Mia szemszöge-

Tudom, hogy keres ebben a percben is és segíteni akartam neki. Nem tudtam, hogy hogyan, azt se, hogy milyen módon. Vámpír, szóval nem hiszem, hogy kiplakátozza az arcképemmel a várost, ez hagyományos, ő nem így keresne. Valószínűleg senkinek sem szól, hogy a keresésemre indul. Kinek is szólna? Anyunak? Apunak? Őket egyáltalán nem érdekli, hogy hogy vagyok. Tőlük akár fel is fordulhatok.
Erre a gondolatra felzokogtam. Hogy elhittem. Hogy elhittem, hogy értem fognak jönni!
Már minden mindegy alapon ordítottam, ütöttem a falat. Muszáj kijutnom, gyűlölöm a helyet, magamat, hogy ilyen nyomorék vagyok, hogy csak úgy elfutok amikor nem kéne, véget akartam vetni mindennek! Elég! Vége! Elegem van!
Én csak... Én... Haza akarok menni. Haza a biztonságot nyújtó szobácskámba, ahol nem történnek ilyenek.
-Istenem! - üvöltöm zokogva. - Valaki segítsen kérlek! Valaki! - teljes erömből ütöm a falat, öklöm bütykei már véreznek. - Segítség!

-Ádám szemszöge-

Minden kilátástalan, de nem fogom feladni! Nem működik a vámpír erőm, így hagyományon ezközhöz folyamodok.
Leszólítok egy embert.
Egy utcáról kanyarodott be elém, férfi volt, bőr kabátban. Széles válla izmos karakterre utal. Megérintem izmos hátát, mire bosszúsan megfordul.
-Igen? - vonja fel szemöldökét. Fekete szeme szikrákat szór.
Próbáltam nem törődni azzal, hogy ilyen bunkó, mérges.
-Elnézést, de nem látott egy szőke, nálam kicsit kisebb, piros arcú, lányt, aki...
-Ácsi! - állít le lekezelőn. Itt már kezdett felmenni a pumpa.
Elkezdett arról papolni, hogy hány ilyen lány mászkál az utcán, amikor a fejemben, valahol mélyen egy keservesen síró lány kiabálását hallottam.
Mia.
Nagyon messze hallottam még így is, hogy kiéleztem hallásom. Figyelmen kívül hagytam a pasast, aki még mindig mérgesen jártatta a száját és csak Miára próbáltam fókuszálni.
Koncentrálva szaladni kezdtem az utcán. A hang erősödött, jó irányba mentem. Egyre gyorsabban és gyorsabban futottam a hang pedig már majdnem szétszakította a dobhártyám. Közel a cél! Közel Mia!
Aztán a hang abbamaradt én meg reményvesztetten rogytam össze.
Pedig olyan közel volt!
Mia... Kérlek sikíts!