A Teremtmény ( Déjà Vu)

11. rész

A halál könnyű és szép. A világ összes nyugalma belém költözött,mintha egy végtelen boldogság lenne a lelkemben.
Egy réten,ahol csak az énekesmadarak dallamos hangját hallom,a kispatak csobogását az enyhén domború fahíd alatt. Rózsaszín barackvirággal teli fák lombjait csapkodja egy suhallatnyi szél.
Egy búcsúztató ének kíséretével vittek lassan egy lovashintóban a sírhelyemig. Fekete koporsómat koszorúk sokassága borította. Mögöttem hosszú sor képződőtt és hallottam a sírásokat. Tom és Kinga ment legelől a hintó mögött.Anyukám átkarólva ballagott a jövendőbelimmel. Az arcukon láttam a kínzó fájdalmat,nagyon fájt nekik elveszíteni az egyetlen értelmüket ezen a földön. Átéreztem az érzéseiket. Mintha a szívük kiszakadt volna,és fizikailag fájna. De neken még jobban fájt,hisz én láttam őket,láttam,ahogy szenvednek. Nekik a pokól volt és nekem a menyország. Nekik fájt elveszíteni engem és nekem fájt otthagyni őket. Ők csak egy embert veszítettek,de én mindenkit.
Ahogy lelassítottak a lovak már a koszorúkat le is emelték a koporsómról és hallottam,ahogy az emberek kemény erős kezei hozzáérnek és kopogni kezd a koporsó. Kiemelt négy erős férfi,akik nem csak az izmuk teljesítményéért voltak erősek,hanem azért is, mert ezt végig tudták csinálni. Még egy ének szóval kísértek a sírhalmig,majd huzalok segítségével beleeresztettek a sötét lyukba. Egyre jobban hallottam zokogni az embereket,főleg Kingát.
Közelebb jöttek,majd hallottam,hogy a legelső darab földet dobják rám. Majd szépen lassan rámkerül az egész.
Minden elcsendesedett. Már senki sem volt ott velem,kint a szabadban. Addig ér valamit az ember,amíg törődnek vele és meg nem szokják a hiányát, majd elfelejtik és egy évben talán egyszer meglátogatnak és gyújtanak egy gyertyát.
A magány ott lent leírhatatlan. Vajon nem akartam eléggé visszamenni a családomhoz? Pedig de igen,nagyon is,talán ezt szerettem volna a legjobban a világon. De már késő.
-Vagy talán még sem,Bell?