A Teremtmény ( Déjà Vu)

2.7.rész

Madárcsicsergésre ébredtem fel,talán veréb,vagy valami kissebb madárféle.
Ahogy lassan kinyitottam szemeim,hisz égette a fény,egy ismeretlen helyen találtam magam. Falain fura állatok voltak kitömve,medvebundák mindenhol és elég régi falakkal határólt szobák.
Azt biztosan tudtam,hogy a hátamon fekszek,de azt nem,hogy min.
Egyszercsak mögöttem megmozdult a padló,és elkezdett recsegni. Egyre közeledett és közeledett.
-Szia Bell. Emlékszel rám?
-Nem és hol vagyok?-ugrottam fel,hogy jobban szemügyre vehessem a dolgokat.
-Otthon vagy drága Bell,az anyukád vagyok,Eliza.
-De ki az a Bell? Egyfolytában ezt a nevet mondja,én nem Bell vagyok,hanem...hanem...
-Akkor ki vagy?
-Nem tudom!!- bepánikoltam, hogy,hogy nem tudom ki vagyok? Ilyen nem lehet. Gyorsan kerestem egy tükröt,majd végigmértem az arcvonásaim. Ismerős volt, igaz.
-Nem emlékszek semmire. Milyért nem???
- Sajnálom, de én se tudom.
-Akkor mégis mi történt?
-Baleseted volt régen,azóta néha elfelejtesz mindent.
-Aha...és hol vannak a sebek? Semmim se fáj.
-A fejed ütted meg,már mondtam. A hajad eltakarja.
-Te az anyám vagy? Nem hasonlítunk.
-Örökbe fogadtalak. Sajnálom,de ez az igazság- vagy csak azért vallja be mert tudja,hogy holnapra úgy is elfelejtem...