A Teremtmény ( Déjà Vu)

2.5.rész

-Eliza néni! Jó újra látni téged. Régóta vártál rám?
-Egy ideje.
-Csak most tudtam eljönni.
-Tudom drágám.-mosolygott megértően és betessékelt a házába.
A régi falakat medvebunda takarta.
Ahol épp nem volt falvédő,ott kitömött állat fejek voltak. Mindegyik szeme hófehér volt és mindegyik egyetlen egy pontot nézett. A szoba közepére esett a pillantásuk.
Egy sötétkék perzsaszőnyeg díszelgett,ugyanolyan mintával,mimt az én függönyöm.
Semmi se változott,amiota utoljára itt jártam.
-Tudom. Nekem így tetszik ez a ház.
-Nekem is. -élveztem,ahogy mindig olvasta a gondolataim,mindig a kelleténél hamarabb válaszólt.
-Bell...tudom,hogy szereted Tomot. Vártam már,hogy eljöjjön ez a perc,hogy idejössz hozzám segítségért. Tudom mi kell neked. Gyere velem-amúgy nem meséltem neki semmit. Csak egyszerűen tudta. Elvezetett egy kis dobozhoz. Egy fából készűlt, tömör faragott ládikó volt, amin centis pór pihent. Eliza néni egy nagyot fújt rá és már csillogott is. A könyvön a következő cím állt:"A patak és a kövek" érdekes cím egy pokolian fontos és komoly könyvhöz. Fekete kígyóbőr borította,mintha egy kis méregzöld szín is árnyalódott volna benne.
-Tetszik?-érdeklődött Eliza néni
-Hát...nem olyan,mintha valami nagyon értékes könyv lenne.
-Nem is az. Ez csak egy könyv. Akár sokszorosítani is lehetne. Nem a könyv fontos,hanem az,amit átad és ami benne van,vagy lesz. Jó lenne,ha minél több emberhez eljutna a tanítása.
-Szóval több is van belőle?
-Persze. Az igazi családodnak is van. Mindenkinek megvan a sajátja. Mindenkinek úgy néz ki,ahogy a képzelete elképzeli. Van akinek fehér,van aminek fekete,lehet büdös vagy illatos,akár életre is kellhet,vagy csak úgy elrothad.
-Te mikór kaptad ezt?
-Mikor meghaltam.
-Ja igaz..te már jártas vagy ebben.
-Igen. Nem könnyű úgy élni,hogy akárhányszór meghalok visszajövök. Már néha unom az embereket. Már elég idős vagyok,ahoz,hogy felmenjek a mennybe.
-Hány éves is vagy? 63?
-Jaj szivem ne viccelj-nevette el magát Eliza-289 évet éltem már
-Hát akkor tényleg nem vagy már fiatal-nevettem el én is magam
-Így van.
-A macskád mennyi idős?
-Rupe? 137.
-Magaddal vitted a halhatatlanságba?
-Igen. Nekem szánta őt a sors.
-Ne beszéljünk most erről kérlek
-Megértem Bell,de te is tudod,hogy szembe kell szállj ezzel.
-Tudom,de ha nem muszály erre emlékezzek,nem akarok
-Bell!Ne kényeskedj,nehogymár pont te szenvedj! Te nem szenvedhetsz Bell!
-Nem értem Eliza néni.
-Bell...ami most történik veled,az még semmi ahoz képest,mi vár rád még. Ez mind a sors keze.
-Szóval...az,hogy a szerelmem meghalt,apám meghalt és engem itthagytak egy elmebeteget helyrehozni az még semmi?
-Pontosan
-Hát de még mi jöhet. Ennél roszzabb már nincs is.
-Sose, de sose gondolj rosszra,mert meg fog történni. Minden gondolatunk megvalósúlhat.
-Egyre jobban hangzik minden....Eliza néni ...én vissza akarok menni a mennybe
-Hát most mondok neked egy fontos dolgot és erre rám se hederítesz fiam...te tényleg szerelmes vagy
-Jó na hát nem tehetek róla
-Félig de..félig a sors és félig a gondolataid tehetnek róla
-Hát ez bizar. Ha most arra gondolok,hogy meghalok,akkor beteljesül?
-Igen...de úgy is visszajössz és ezt is tudod.
-Igaz.
-Gyere nézd meg a könyvet.
Eliza néni letette az asztalra és elkezdtük lapozni. Mikor egy ismerős alak bukkant fel az egyik oldalon.