A Teremtmény ( Déjà Vu)

2.3. rész

-Az nem lehet!!Nem halhatott meg! Én érte jöttem vissza. Ő is visszajöhet! Nem mehet el!-zokogtam és már a lábam sem bírt az érzések mély fájdalmával. Lezuhantam földre és úgy sírtam. A szerelem, amit éreztem olyan,mint a hullámok amik erős haraggal csapódnak a sziklákhoz,hogy hódóljanak szerelmüknek,a partnak,de a hullámok nem fáradnak bele és a végtelenségik ütköznek. A sziklákat olyanokká faragják,amilyenre csak szeretnék. Mivel sosem lehetnek egymáséi ezért a sziklákat addig mardosság amíg bele nem hal a szerelem vágyába és elpórlad,majd a hullám már nem ütközik semminek és kimúl ő is.
A sziklák bemélyedései,olyanok mint a szívemben lévő hiányok. Majd mikor a sziklát elmorzsólja a víz örökre,én is úgy jártam itt. Az életemnek semmi értelme nem volt,csak zuhantam az árral és kerestem a könnyebb utat. Majd mikor az életem széppé válik mindent elvesztek, már bánom,hogy kaptam még egy esélyt ott fenn. Kinga fájdalmát teljesen átérezve úgy terveztem,hogy visszamagyek hozzá és eggyüttérzek majd vele. A szerelem egy leírhatatlan dolog. Ami csak úgy jön,megállíthatatlanul. Ha valami közé áll,akkor az nem szerelem. Az én szerelmemé sem állhat egy halál. Az ő halála az enyém is. Biztos Tom is ezt gondolta.
Elindultam hazafele,Augustot otthagyva. Az út közepén sétáltam,hogy egyenes legyen az utam,amin hazaérek és az is,amivel a szerelmem egyetlen esélyét megtalálom. Fogalmam sincs mit tegyek,de tudom,hogy angyalként jöttem ide, jó kell legyek. Jó úton kell őt megtalálnom. Ha én különleges vagyok,azért,mert más világban születtem,akkor Tom is,hisz ő sem itt született,hátha ő is kap egy ilyen esélyt,mint amellyel én élhetek. De semmi értelme annak,hogy én angyalként éljek,ha senkim sincs akiért ezt tenném. Senki sem mondja,hogy büszke vagyok rád és senki sem fogja meg a kezem,ha baj van. A szerelem nem az az érzés,mikor néhány eggyütt töltött év után hiányolod majd azt a személyt akit megszoktál,hanem amikor pár óra,vagy pár nap alatt már hiányát érzed és átjárja a lelked a boldogság és a vágy,hogy újra lásd. Kicsit hasonlít a történetünk Rómeó és Júliához. Mindig is irigyeltem azt a szerelmet ami köztük volt. Még akkor is szerettem volna olyan lenni, mint ők,ha tudtam,hogy a végén meghalnánk. Sosem értékeltem igazá az élet ajándékát. Nem gondoltam vólna,hogy milyen lesz, mikor nem lesz. Nem használtam ki minden percet és ennek itt az ára. Mindenért én vagyok a hibás. Ha a korházban nem időztem volna és visszamentem volna. Nem érdemeltem ki eléggé ezt az esélyt és ez most bebizonyosodott.
Tom lehet,hogy csak kötelezett lett volna enegem elvegyen,de inkább a szerelem kötelezte,mint a szabályok.
De van egy lehetőség,hogy újra lássam,ha felmegyek a mennybe. Ha esetleg megfogom a medállom. A nyakamon hordtam azóta is. A lánctól fogva kihúztam a polóm alól, és leültem az út szélére, a fűbe. Megfogtam a medállt és a mennyre gondoltam.
-Jó újra látni téged,Bell.-szólt egy ismerős hang.
-Tom!!!!