A Teremtmény ( Déjà Vu)

3. rész

-Bell! Nyugodj meg! Csak rossz álom volt.. ne félj, itt biztonságban vagy.
Én csak bámultam az ablakot, ami be volt csukva és sehol semmilyen alakot nem láttam.
-Nem kaphatnék egy altatót, vagy nyugtatót? -kérdeztem reménykedve.
-Egy kisadag altatót még belekeverhetek a perfúziódba. De erről ne tudjon senki!
-Megeggyeztünk.
-De csak azért kivételezek veled, mert én se tudok korházban aludni.
-Köszönöm.
Ahogy a nővér beadta, majd kiviharzott az ajtón már éreztem is a hatását. A világ elhomályosodott és végre az ablakban nem láttam senkit.
Reggel már két ismerős arcot láttam. Kinga és August mosolygott mellettem.
-Szia hugi, hoztam neked dugiban egy kis csokit, hogy gyorsabban épűlj fel -suttogta nekem
-Helyes! -nevettem
-Kicsim én beszéltem az orvossal és ma már hazaengednek. -próbált kedveskedni Kinga, talán megérdemli, hogy ne utáljam. Mondjuk már nem is utálom, kezdem megszeretni.
-Ennél jobb hírrel nem is szolgálhatnál!
Augustot kiküldtem, hogy öltözzek fel valami normális ruhába amivel az utcán is mutatkozhatok. A kezemet nem nagyon tudtam mozgatni a tű miatt ezért Kinga is segített. Talán most éreztem előszőr, hogy szülőként viselkedik velem.
-Nem szeretném, hogy mi roszban legyünk. Ha nem is tudod, de én akkor is szeretlek és mióta nálunk vagy mindig arra vártam, hogy tudjunk anya-lánya viszonyban beszélgetni a tinikori problémáidról és kibeszélni a szomszédfiút, de te bezárkoztál és nem engedted, hogy részese legyek az életednek. Péter és én nagyon szerettünk volna egy kisbabát, de sajnos nem jött össze... De mikor hozzánk kerültél, tudjuk milyen okok miatt.. Egyből tudtam, hogy a sors nekünk szánt téged. Tudom, hogy nem vagyok példa anya, de szeretném, ha minden rendben lenne köztünk, nem azt kérem, hogy legyünk legjobb barátnők, csak bízz bennem. Nagyon magadban vagy és nem értjük ezt Péterrel. Ha egy kicsit mesélnél magadról egy ebédnél, nagyon boldog lennék. Most itt a korházban látni a lányom nagyon nehéz, de az mégnehezebb, hogy nemtudom mivel tudnék segíteni.
-Hát... most szó nélkül hagytál. Mindig azt hittem, hogy csak kell egy gyerek neked és azzal kész. A múltam nem egy szép story. Nem szeretem mesélgetni. De ha szeretnéd beszélhetünk. -nagyon meglepett a kedvessége,és egyre jobban érdekel ez az anya-lánya kapcsolat.
-Gyere ide ... -szorosan megölelt és akkorát sóhajtott mintha az élete összes fájdalma kiütne rajta. -tudod én szeretlek. De türelmesen várom, hogy ezt érezd te is. -mosolygott és sugárzott belőle a remény.
Én csak mosolyogtam és átöleltem amire nem szamított és feljajdult ijedtében, kitört belőlem a nevetés.
Kopogást hallotunk és nyílt is az ajtó, August lépett be.
-Már azt hittem, hogy egy évig öltözől. -egy kis kacagás lepte el a termet, ahogy mind elkezdtünk vihogni.

Ebédre már otthon voltunk, de mivel nem voltam éhes felmentem a szobámba. Féltem kinyitni az ajtót, de mégis megkellett tennem. Ahogy nyílt az ajtó egyből a vele szemben lévő ablakra szegesztem a tekintetem, a fát keresve ami porrá éghetett, de meglepetten néztem, ahogy pont úgy áll ott mint rég. Biztos, hogy tényleg megőrűltem és az ájulás egy demencia része. Az is lehet, hogy az orvosok erre rájöttek és reménytelen esetnek néztek, ezért küldtek haza.
-Hahahaa, ilyen fantáziája tényleg csak neked lehet Bell. -nevetett egy idegen fiú az ágyamon ülve, olyan tipikus fiú pózban. Lábait nem zárta össze és így a könyökét a két labára támasztotta. Haja világosbarna, bőre is nagyon világos, szeme szinte fehér volt. Izmai jól kihangsúlyozták az alkatát.
-Ki a fene vagy???? Mit keresel a szobámban? Takarodj ki!!!!!! -ordítottam de egy gyors mozdulattal a kezét a számra tette, hogy hallgassak.
-mmmmm eressz ell!! -próbáltam valahogy ordítani de nem ment.
-ssssht halkabban. Nem bántalak, nem azért jöttem, kérlek ne hívd ide a szüleidet. Hallgass meg mert érdekel amit hallani fogsz. És hogy bebizonyítsam, szerinted honnan tudtam miken jár az eszed, és min nevettem, ha egy szót sem szóltál? -kicsit idegesen beszélt, de nagyon megrémültem és mozogni se bírtam.
-Jó kislány... halkan üljünk le... kérlek. -az ágyamhoz vezetett és elengette a számat.
-Ki vagy? -kérdeztem
-Egy jó barát. Elég ennyi. Azért jöttem, mert aggódunk érted.
-Váááárj. Ki aggódik?
-A családod....
-Nincs családom. Hazudsz!!! Ki vagy?
-Már mondtam,hogy egy barátod, és de van családod, biztos tisztában vagy vele, hogy nem a gólya pottyantott ide.
-Nem vagy vicces. -minek állok én szóba ezzel az idegennel? Lehet, hogy csak egy rabló akinek az Iphone-om kell, gyorsan a zsebemhez kaptam.
-Ne butáskodj nem kell a telefonod. Muszály szóbaállj velem kiscsaj. Úgy is tudom mire gondolsz.
-Hazudsz!
-Gondolj egy számra.
1667788 ezt biztos nem találja ki.
-Dehogynem. 1667788. Mostmár hiszel nekem?
-Nem vagyok ilyen hülye, takarodj amíg nem hívom a rendőröket!
-Te kényszerítettél erre... -A polója alól kihúzott egy nyakláncot amin egy olyan medál volt mint az enyém, amit még kiskorom óta hordozok, az erdőben találtam szökésem napján.
-Így van. Egyforma és a családodtól van. Még sosem szedted le a láncról?
-Soha.
-Akkor itt az ideje. Vedd csak le és fogd meg a medált.
Miféle szerzemény ez a fiú? Szótfogadtam és levettem.
-Szorítsd meg erősen. Ne ijedj meg akármi történik. Tudom, hogy furán hangzik, de bízz bennem.
-Te beteg vagy... -megfogtam és a tenyerembe nyomtam, majd megszorítottam, de megbántam, mert felforrt és beleégett a tenyerembe.

Egy erdő lombjai között szaladok, valaki elől de én sem tudom ki az, csak szaladok és szaladok a semmibe, amíg nem estem le és elkezdtem zuhanni, de valaki megfogta a kezem.
-Ne félj itt vagyok.