Is the life always hard?

16. Rész: Save me

Jimin szemszöge:

- Hogy lehetsz ekkora barom! - Kiabálok Jungkookra.
- Azt mondom, amit gondolok.
- Akkor sem kellett volna így beszélned vele! Semmit sem tudsz róla!!
- Miért te tán annyira tudsz? - Feleli flegmán, mire ökölbe szorítom a kezem és az automatikusan lendül. Csattanást érzek, és a kezem megfájdul.
- Te idióta! - Sziszegi, és az orrához nyúl, amiből ömlik a vér. Sose ütöttem még meg senkit.
- Sokkal többet tudok, mint hinnéd... - Be akar nekem verni, de türtőzteti magát és a pultra csap. - Te is többet tudnál, ha nem lennél egy ilyen beképzelt seggfej!
- Mi van?!
- Itt beszélsz neki a családjáról és róla miközben semmit sem tudsz.
- Miről beszélsz, bazd meg?
- Yunt örökbe fogadták te barom állat! - A szemei elkerekednek, és ismét rácsap a pultra. - Olyan egy fasz vagy vele, miközben mindenki látja, hogy azért lököd el magadtól, mert nem tudod neki kifejezni az érzéseidet!
- Te hülye vagy! - Túr bele a hajába.
- Nem, nem vagyok. Te vagy az. Itt bántod őt miközben fontos neked, és te is fontos vagy neki. - Fáj ezt kimondanom, de muszáj, hogy bűntudata legyen ennek a majomnak. Olyan, mint az öcsém, de akkor is egy majom. Kiveszek egy szalvétát a tartóból és átnyújtom neki.
Elveszi, idegesen felnevet, majd minden további nélkül kiront az ajtón. Hiába megyek utána, meg se hallja, így nem pazarlom tovább rá az időm és Yun keresésére indulok.

Már két órája keresem, de nem találom sehol. Félpercenként hívom a mobilját, de ki van kapcsolva. Remélem nem esett baja. A telefonom rezegni kezd és gyorsan fogadom a hívást.
- Igen?
- Yun velem van, ne aggódj. - Kifújom a bent tartott levegőt.
- Minden rendben vele? - Kérdem, de már a vonal végéről már nem érkezik válasz. Kinyomta. Ez fura...

Seo Yun szemszöge:

A szobám párkányán ülök, a lábamat a mélységbe lóbálom. Volt valahol eldugva egy doboz vészhelyzet cigim. Basszus az Su Binnál van! Múltkor mikor ideges volt Tae miatt, elkérte. Azóta nem adta vissza. Visszamászok az ablakon. Muszáj megszereznem.
Beosonok a szobájába és kutakodni kezdek. Ha Su Bin lennék hova dugnám el?
Kicsit gondolkodom, míg fel alá járkálok a szobában.
A szekrény mögé!!
Elhúzom a cseresznyefából készült komódot és bingó! A hátuljára ragasztotta fel celluxszal. Leszedem és beteszem a pólóm alá, visszatolom a komódot, és épp kilépek, az ajtón mikor beleütközöm valakibe és a doboz a földön koppan.
Tae lehajol és felveszi, majd tanulmányozni kezdi a dobozt. Kikapom a kezéből és próbálok kitolakodni mellette, de megfogja a karom.
- Én nem szólok bele a dolgodba, de ne tedd tönkre magad. Nem érdemli meg.
- Ki?
- Jungkook. Ne tedd tönkre magad miatta.
- Mindent tudsz?
- Szabiról és rólad is. Jungkook felhívott és közölte, hogy nem jön haza. Megkérdeztem miért, de nem mondott semmit. Aztán Jimin hívott és ő elmesélte a többi részletet.
- Nem ő a baj, hanem az, amit mondott, miközben nem tud semmit.... - Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Tae hirtelen magához ránt és szorosan átölel. Viszonzom az ölelést és itt valami megmozdul bennem és zokogni kezdek. Tae áll és hagyja, hogy úgy öt percen át sírjak. Végül elengedem és fogalmam sincs mikor mentünk beljebb és zárta be a szoba ajtaját.
- Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél, és fáj ha így látlak.
- Köszönöm. Kérlek Sunak...
- Tartom a szám.
Lassan kisétálok, és miután beérek a szobámba, akkor veszem észre, hogy a dobozt ott hagytam. Vagyis Tae valamikor kicsempézhette a kezemből. A francba! Mondjuk nem is baj. Legalább nem szokom rá újra, így is elég nehéz volt leszoknom. Leülök az ágyamra és a kezembe temetem az arcom. Ideje arra, hogy felkössem a nadrágom, és lezárjam a múltat.

A két hét hamarabb eltelt, mint gondoltuk volna. Két születésnapot tudtunk le. Jungkookét és Nam Joon-ét. Su máig nem tud semmiről a Szabi ügyben és reméljük, hogy ez így is marad. Jungkook kényszeredetten, de bocsánatot kért, a szívem mélyén máig nem bocsátottam meg, de Su érdekében, muszáj együttműködnünk. Még ha nekem haza is kell mennem Su Bin biztos, hogy itt marad.