Is the life always hard?

22.Rész: Végre láthatlak

Jungkook szemszöge:

Furcsa hangokat hallok a folyosóról, ezért veszem a fáradságot és kikászálódok az ágyból. Kilépek a szobám ajtaján és még pont elcsípem, ahogy két ember kuncogva siet lefelé a lépcsőn.

- Gyere már. - Szól az egyik. Ez egyre érdekesebb lesz. Lesétálok a lépcsőn, majd meghallom, ahogy becsapódik az alagsor ajtaja. Ismét lépcsőzök egy sort és megállok az ajtó előtt.
- Mi lesz, ha benyit valaki? - Hallom az ismeretlen hangot.
- Ilyenkor már mindenki alszik. Úgyse jön ide senki. - Ismerem meg Yun hangját.
- De kis huncut valaki. - Yun felkacag, én pedig kicsapom az ajtót, megpillantom a kanapén az ismeretlent, akinek az ölében Yun ül, és éppen smárolnak. A szívem hirtelen összeszorul és érzem, ahogy szétárad a végtagjaimban a fájdalom.

- Ti pedig mi a francot csináltok? - Kiáltom, de hang nem jön ki a torkomon. Odaszaladok és próbálnám megragadni Yun karját, de mindhiába, a kezem átsiklik rajta, mint ha ott se lenne. Pánikba esem és próbálom magamra felkelteni a figyelmüket, de nem érek el semmit. Torkom szakadtából ordítok, de feleslegesen, mert ők... Ők nem hallanak engem. Érzem, ahogy a pánik felemészt, én pedig tehetetlenül állok, és figyelem a történteket. Yun felsője felcsúszik a derekán megmutatva ezzel ínycsiklandó bőrét. Mintha észrevenné a jelenlétemet, elfordul az ismeretlentől, - akinek eddig még nem láttam az arcát -, és pont azt a pontot fixírozza, ahol állok. Yun körül fokozatosan minden elhomályosodik, ő pedig már csak ül a semmiben. Talpra áll és felém közeledik.
- Semmi sincs rendben. - Suttogom hangtalanul. Megáll előttem és átkarolja a nyakam. Beletúr a hajamba és felém közeledik.
- Yun? - Hallom meg immár saját hangomat. Rám mosolyog és elkezd közelebb húzódni felém. Egyre kisebb a köztünk lévő távolság, de nem bánom. A szánkat már csak egy hajszál választja el, mikor Yun megszólal.
- Semmi sincs rendben. - Ismétli a számra suttogva szavaim, majd hirtelen füsté válik előttem és én egy szakadék felé zuhanok egyenesen a sötét mélységbe.

Zihálva ülök fel az ágyamban és próbálok mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassam tönkrement idegeimet. Nyugodj meg Jungkook! Ez csak egy álom volt! Egy rossz álom! Hosszú perceken át ülök nyugtatva magam, mert úgy érzem, a szívem mindjárt felrobban.

- Ez meg mi a faszom volt? - A hangom sokkal rekedtebb az átlagosnál. Lassan felállok és megnézem a telefonomon az időt, hajnali három múlt. Még mindenki alszik. Felveszek egy pólót meztelen felsőtestemre, kilépek a folyosóra és oldalra kapom a fejem, de a lépcsőnél nincs senki.

- Csak egy álom volt. - Borzolom meg a hajam, és elindulok a folyosón. Nyugtalanságom nem múlik el, így megállok a szomszédos ajtó előtt, és benyitok. A szobában sötétség uralkodik, a holdfény épphogy áthatol a selyem függönyökön így valamennyire látok és eljutok az ágyig anélkül, hogy elvágódnék.

Megállok az ágya mellet és a tarkómon összekulcsolom a kezem és kifújom az eddig bent tartott levegőt. Leeresztem a kezemet és leülök az ágy szélére. Itt van. Itt alszik, és nem mással hempereg az alagsorban.

Mivel már megnyugodtam felállhatnék és elmehetnék, de nincs rá erőm. Végigmérem és egy perverz részem örömmel fogadja, hogy még mindig csak egy pólóban és bugyiban alszik. Most másabb, nyugodtabb. Egy tincset kisimítok az arcából, és az érintésemre egy apró mosoly jelenik meg az arcát, amitől nekem is mosolyoghatnékom támad. Egy ideig még figyelem, ahogy alszik, de egy idő után kidőlök mellette.

Yun Seo szemszöge:

Reggel furcsán keltem, olyan érzésem volt, hogy nem egyedül aludtam. Nem tudom miért, de na, vannak ilyen plusz érzékei az embernek. Igaz nem találtam magam mellett senkit, ami cáfolja ezt az érzést, aztán ott van az is, hogy valamikor átvándoroltam a franciaágyam másik felére, ami elég furcsa, mert nem nagyon vagyok forgolódós, és vándorlós, de ez így megmagyarázza az összegyűrt ágyneműt, de ez az érzés bennem maradt egész nap.