Is the life always hard?

20. Rész: Az élet bonyolult.

A napok jöttek mentek, előbb utóbb eltelt egy aztán két hét is, végül már egy hónap. Minden ment normálisan. Mármint nem, mert az utóbbi egy hónapban öt hajba kapásom volt, négy karót szereztem be és hát nem nagyon figyeltem órán. Tudom hanyag vagyok. A verekedések, mind úgy kezdődtek, hogy valaki beszólt én visszaszóltam erre nekem jött, én meg megvédtem magam. Komolyan, mint egy rossz dedóban.

Az időm nagy részét Davevel töltöm vagy éppen Henriettával. Su Binnal minden nap, órákig beszélünk, míg megosztjuk a velünk történt eseményeket, aminek hála a telefonszámlám igazán magas lett, ennek pedig a pénztárcám nem igen örül. A barátokért bármit, nem igaz?

Most épp stylist gyakorlati órára sétálok, igaz már késésben vagyok, de nem nagyon foglalkozom vele. Mikor beérek, újabb kiabálásba kezd a tanár.
- Már megint késel? Nincs órád, vagy mi a probléma?
- Látja? - Mutatom fel a csuklómat és rácsapok kettőt. - Nincs órám.
- Ne szemtelenkedj! Menj és csináld a dolgod!
- Felesleges csinálnia tanárnő.. Ez egy lusta dög! - Néz rám fintorogva Nikol.
- Ne haragudjon meg tanárnő, de Nikolnak igaza van. Felesleges csinálnom, de nem azért mert lusta vagyok, hanem azért mert feleslegesnek tartom.
- Hogy merészeli?
- Sose csíptem magát. Engem sose nézett semmibe.
- Ennek meg is volt az oka. - Teszi csípőre a kezét.
- És mi? Az, hogy egyéni stílusom van?
- Sose úgy csináltad meg a feladataidat, ahogy kértem.
- Mert a legtöbb ízléstelen volt, és nem lehetett belőle egy kellemes összképet csinálni. De nem hinném, hogy ez a baj.
- Akkor mi? - Húzza fel a szemöldökét.
- Szerintem már a kezdetektől utált, mert nem voltam olyan, mint Rebeka, Nikol és a többi kis picsa kedvence. Nézzen rá! - Mutatok Henriettára. - Nála jobban senki sem tud az ízléstelen ruhákból valami elfogadhatót alkotni. Pedálozik magánál, hogy büszkék lehessenek rá a szülei, mégse kapott még egy dicsérő mondatot sem. Mégsem segített az unokahúgán kívül senkinek sem.
- Miről beszélsz?
- Mindenki tudja, hogy Rebeka a húgának a lánya, még ha titkolják is, de ezért nem kéne különbséget tenni. Van tehetsége, ezt mindenki tudja, de Henriettához képest egy nulla. Magánál még is jobbnak számít.
- Hogy merészeled te szuka! - A semmiből terem előttem Rebeka szándékát megelőzve megfogom, a kezét mielőtt felpofozhatna.
- Nem sértegetni akarlak, de fogadd el, ez az igazság.
- Áhh! - Nekem rohan, így együtt zúdulunk a padlóra. Próbálja megragadni a hajam, de e helyett az arcomat célozza, az egyik kezét elkapom, de a másikat nem sikerül, így behúz egyet. A fájdalom szétáramlik az arcomon és a megérzésem azt súgja, hogy ez bizony nagyon csúnya lesz. Átfordulok vele. A háta nagyot csattan a linóleumon. Egyik kezemmel lefogom mindkét kezét és pofon vágom, majd az ő példáját követve beverek neki egyet.

- Hé!!! - Két kar fog meg és leráncigálnak Rebekáról. Nikol megindul felém.
- Te hülye ribanc! - Megragadja a hajam, én pedig kirángatom a kezem és én is megragadom a haját. Végighúzza a körmét a karomon, ami égni kezd ott, ahol felhasította a bőröm. Az önvédelmi órák megérték. Felemelem a térdem és hasba rúgom, erre hátratántorodik, de a haja kis része a kezembe marad.
- Úristen a hajam! - Fogja az egyik kezével a fejét, miközben a másikkal a hasát. - Te kis fattyú, nem csodálom, hogy nem kellettél az igazi szüleidnek. - Mielőtt ismét nekimehetnék, a tanár megragadja a karom és kiráncigál a folyosóra.
- Most megkapja. - Hallom a hátam mögött a beképzelt egyedek hangját, de nem foglalkozom velük. Mrs. Dunaváriné Mária - egyem a kicsi szívét - egyenesen az igazgatói felé vonszol.
- Nem kell cibálnia! - Lököm le a kezét magamról és megigazítom a ruhámat.
Megállunk az igazgatói előtt.
- És is bemegyek! - Áll mellénk Dave. - Menjen, nézze inkább Rebekát.
- Nem volt szándékomban, hogy bemenjek. - Sétál el az a... tanár. (Kurva anyád) gondolom magamban.
Belépünk Dave-vel a már ismerős irodába. A fiatal igazgatónő felnéz a papírjaiból.
- Már nem csodálkozom, hogy te vagy itt. Valamilyen szinten már vártalak. Na, mesélj valami érdekeset.