wherever you are ↳ lrh | ✓

☾one☽

Mackenzie May

Idegesen tördelem az ujjaimat, miközben arra várok, hogy végre behívjanak a jégpályára. A nagy ajtót résnyire kinyitom és bepillantok, így nagy hangzavar üti meg a füleimet.

- Hemmings, azonnal told vissza a seggedet, és ülj le! – ordibál az edző azzal a bizonyos fiúval, akinek a vezetékneve lyukat éget a fejembe. Az edző, vagyis pontos nevén szólítva, Mr. White észrevesz és szólásra nyitja a száját.

- Mackenzie, kérlek gyere be! – int nekem kedvesen mire belépek az ajtón ezzel megkapva az összes figyelmet az egész helyiségből.

- Edző bá', ön komolyan gondolta, hogy egy lányt fog felvenni a csapatba? Ráadásul egy ilyet? – áll fel a szőke hajú fiú, akinek egy fekete piercing csillan meg az ajka sarkában.

- Hemmings, megmondtam, hogy ülj le, és kussolj! – oltja le a szőkeséget, aki durcázva teljesíti a kérését.

Felveszem a sisakomat, majd megmarkolom az ütőmet. Fellépek a jégre, és egy pillanatra elöntenek a régi érzések. Amit még Seattle-ben éltem át, és most meg itt vagyok Chicago-ban. Nagy levegőt veszek, és odacsúszkálok az gesztenye barna hajú férfihoz.

- Kezdjük az alapoknál, ami nagyjából a reflexeidről szólnának – jelenti ki mire bólintok.

Beállok a kapuba és onnan kell az összes korongot kivédenem. Mindegyiket sikerül, hisz van tapasztalatom. Ezután jön a cselezgetés, és a többi egyéb fontos dolog. Éppen az akadályokat kerülgetem, amikor marha nagy röhögésre leszek figyelmes. Mivel megzavar a koncentrálásomban, megállok, kiegyenesítem magam, és a sisak rács részét felhajtom.

- Luke, mi a szart mondtam neked negyed órával ezelőtt? – kiált át a pálya másik felére az edző.

- Azt, hogy kussoljak, de az a baj, hogy ez a csaj nagyon béna! – kezeivel tölcsért formál, és a szájához rakja, hogy az egész termet betöltse az ő hangja.

- Akkor gyere már ide, és kérlek játssz már le vele egy menetet!

- Oh, hát ez sima ügy – vigyorodik el szélesen, majd lelépked a lépcsőkön.

Fellép a jégre és pár másodperc töredéke alatt előttem terem, direkt úgy intézve, hogy a korcsolya szélével okozott jég darabok, az én lábamnak csapódjanak.

- Más belépőre nem is számíthattam volna! – nevetek fel gúnyosan.

- Nocsak, már azt hittem, hogy elvitte a cica a nyelved – néz velem farkas szemet.

Szeretem megtéveszteni az embereket. Higyjék azt, hogy jó kislány vagyok, aki nem mer beszólni az embereknek, mert fél a következményektől. Aztán pedig rájönnek, hogy ez egyáltalán nem így van.

- Elég lesz, Hemmings, gyerünk! – húzódik le a pálya szélére az edző. Visszarántom magamra a rácsot, és Luke is így tesz. Kinyújtja a kezét, hogy én kezdjem.

Az ütőm fejével magam felé terelem a korongot, és próbálom kicselezni a fiút, de túl okos ahhoz, hogy ezt megtudjam valósítani. Luke másodpercek töredéke alatt kicsapja a kis fekete kört előlem, és szél sebesen a kapu irányába kezdi terelgetni. Az agyam kattog, és csak arra tudok gondolni, hogy nekem muszáj bekerülnöm ebbe a csapatba.

Minden áron.

Luke után iramodok, és mielőtt beletalálna a kapuba, az ütőmet közel csúsztatom a koronghoz. Beállok a fiú elé, aki kb. másfél fejjel magasabb nálam. Felpillantok rá, mire ő is rám vezeti a tekintetét. Mire már feleszmélek, nálam van a kis tárgy, ami nem sokkal később a kapuban találja magát.

Diadalittas mosoly telepszik az arcomra. Visszafordulok őnagyságához, aki szúros szemekkel méreget engem. Levetem magamról a kesztyűim, és egy légbe puszit küldök neki. 1-0, nekem.

- Oké, hivatalosan is benne vagy a csapatban, Mackenzie! –  jön oda hozzám, immár az oktatóm.

- Mi van? – csattan fel az előttem álló fiú.

- Jól hallottad – veregeti meg Luke vállát, Mr. White. – Levert téged, holott mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb – Luke megforgatja a szemeit, és jobbnak látja ha inkább erre nem mond semmit.

- Köszönöm! – mosolyodok el.

- Ne nekem köszönd, magadnak – mondja majd el is tűnik a csúszós felületen.

- Szép volt – löki oda nekem a szöszi, mire a szemeibe pillantok.

- Kössz – kacsintok, majd én is lemegyek a pályáról.

~

- Apa, megjöttem! — kiáltom el magam hangosan, hogy apu meghallja, miközben belépek az új házunkba.

- Kenzie! – hallom meg édesapám hangját a konyhából, ezért ledobom az ütőmet és a többi cuccomat az előszobába. Gyors léptekkel a hang irányába megyek, ugyanis még nem nagyon fedeztem fel a lakást, hogy tudjam, mi hol van.

- Na, hogy sikerült? – csap bele a közepébe, rám vezeti a tekintetét, mire eszembe jut valami.

- Háát.. – köszörülöm meg a torkomat, és egy kicsit húzom az időt. – BENT VAGYOK A CSAPATBAN! – húzom széles mosolyra az ajkaimat, apa pedig szoros ölelésbe zár. Mélyen beszívom az illatát, ami miatt lehunyom a szemeimet és kiélvezem az apa-lánya pillanatot.

- Tudtam, hogy menni fog! – simogatja meg a hátamat, majd lassan elhúzodok tőle.

- Meséljem el, hogy mi volt? – tudakolom, holott tudom, hogy érdekli apát, de azért megkérdezem.

- Ez kérdés volt? – húzza fel a szemöldökét.

Felnevetek, és belekezdek a mai napom elmesélésébe, az elejétől kezdve. A jégcsarnok kinézetét, a csapat nevét, amibe első pillanatba beleszerettem, az edzőt, a közösséget, a feladatokat, meg a kisebb 'meccset' amit én nyertem. Valamiért viszont kihagyom a történetből, azt a bizonyos szőke fiút.

Apával még beszélgetünk egy kicsit, aztán gyorsan megvacsorázunk, és már megyek is a fürdőszobába, hogy elkészüljek lefekvéshez. Kulcsra zárom az ajtót, majd leveszem a ruháimat és beállok a zuhanykabinba. Tizenöt percig folyatom magamra a meleg vizet, majd mikor megunom, letusolok. Lemosom magamról a habot, és amint kimászok magamra tekerek egy fehér törölközőt. A tükröt pára fedi be, ezzel elhomályosítva azt. A kezemmel letörlök egy részletet. Megpillantom magamat, és akaratlanul is elgondolkozok.

Újabb költözés, újabb város, ezáltal egy újabb élet. Mindez apa munkája miatt. És most anya nélkül. Ugyanis a tizedik életévemet töltöttem, amikor édesanyám arra folyamodott, hogy elhagy bennünket. A döntését mai napig nem indokolta, de őszintén.. Kit érdekel már? Magamra hagyott, pont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. De szerencsére, édesapám azóta is mellettem áll, és támogat.
Sokat agyaltam azon, hogy talán az én hibám, én rontottam el valamit. Ugyanis anya huszonnégy éves koráig versenyszerűen jéghokizott, egy nagyon erős és híres csapatban. Imádta csinálni, de miattam abba kellett hagynia. Összeismerkedett apámmal, akivel nem sokkal később összeházasodtak és hát mint sokan mások, ők is akartak egy közös gyereket, így hát nem sokra rá megszülettem én is.

Azóta is magamat okolom emiatt, holott mindenki tudja, hogy erről én nem tehetek. Szóval ezért kezdtem el, immár egy számomra nagyon fontos sportot űzni. A jéghokit.

Visszatérve a költözésre, egy picit azért még is csak örülök hisz Chicagoba jöttünk, és köztudott, hogy itt nagyon elterjedt az a bizonyos sport amit én imádok.

A legerősebb ok amit feltudnék hozni, hogy miért kezdtem el jéghokizni, az az, hogy megakarom mutatni édesanyámnak, hogy mit hagyott hátra, mikor úgy döntött, hogy lemond rólam.

Hát, ez az vagyok én. Mackenzie May, és ez az én történetem.