wherever you are ↳ lrh | ✓

☾thirty-seven☽

Az érettségire való készüléssel töltött hetek hamar elteltek, amiket sikeresen átvészeltem. Aztán jött az a bizonyos nap, amit szerintem senki sem várt. Nem csak azért nem akartam túl lenni az egészen, hogy végre meg legyen az érettségim, és örökre elfelejtsem, hanem mert jól tudtam, ahogy vége, és otthagyom a gimit, jöhet is a költözés. Amit sosem szerettem, hisz mindig ott kellett hagynom a barátaimat, iskolámat, mint például most is. Meg mindig annyi macerával járt, és sosem volt türelmem a pakoláshoz, ezért mint általában, csak beledobáltam mindent a bőröndjeimbe. Ruháktól kezdve egészen a legapróbb dolgokig. Na de mindegy, eltelt, talán hamarabb mint hittem, és örömmel kijelenthetem, hogy tökéletesen teljesítettem az összes kihívást ami elém állt és meg lett az érettségim.

Így jelenleg a szekrényemet pakolom ki, és dobálom össze-vissza a ruhadarabokat, a szobám minden pontjára. Hirtelen kopogást üti meg a füleimet, és apa dugja be a fejét a kisrésen.

- Apa mondtam, hogy hagyjál, mert sosem végzek ezzel – csapok a ruha kupacra. – Már tiszta ideg vagyok!

- Hogy állsz? – nem is foglalkozik azzal amit mondtam neki.

- Szarul – morgom.

- Akkor ne zavarjalak?

- Megköszönném – túrok bele a hajamba.

Eközben ránézek a telefonomra, hátha kapok egy üzenetet Luketól, de nem. Utolsó nap, amit együtt tölthettünk volna, erre baszik rám, mert programja van.

- És más se zavarjon? – folytatja tovább.

- APA! NEM! – kiáltok fel és kirántom a táskáimat a gardrób mélyéről. Ahogy bezárja az ajtót, az újabban kinyitódik. – Mi van már? – fakadok ki, és újra odakapom a tekintetem.

Ám már nem édesapám áll ott, hanem Luke. Az arcomra azonnal egy széles mosoly ül ki, felpattanok és rögtön a karjaiba ugrok.

- Nem családi vacsorán voltál? – suttogom boldogan.

- Hát nevezhetjük annak is, de öltözz mert elmegyünk valahova – ad egy puszit a homlokomra, én pedig hátrébb lépek.

- Ne nézz szét, tudom, hogy nagy a kupi – sóhajtom és magamra veszek egy vékony pulóvert, mivel esteledik, és már nem olyan jó az idő. Kiveszek az egyik nesszeszeremből egy szempillaspirált.

- Nehogy elkezdj sminkelni meg ilyenek! – pillant rám, és a karomnál fogva magához húz.

- Hé! Azt csinálok amit akarok! – erősebben szorítom a kis tárgyat miközben a szöszi próbálja kivenni a kezemből. Sajnos sikerül neki, és elhajítja a szoba másik sarkába. – Most remélem tudod, hogy utállak.

- ..., hogy utállak – mondja velem együtt a mondatom végét vigyorogva. Túlságosan ismer már. – Na de gyere – visz ki a szobámból.

A cipőm felvétele után elindulunk, és út közben a tájat nézem ahogy elmegyünk kocsival a fák mellett. Mindent elraktározok az agyamban. Ezt az egy évet, amit közel a legtökéletesebb és legboldogobb évemnek nyílváníthatok. Negyed óra múlva Luke leparkol valahol, de nem igazán tudom kivenni, hogy hol vagyunk.

- Ezt vedd fel – dob oda nekem egy kendőt.

- Mi van?

- Csak vedd fel – von vállat.

- Ahj – eleget teszek a kérésének és felkötöm a fejemre az anyagot, úgy hogy eltakarja a szemeimet. – Ugye tudod, hogy felfogok esni az első kőbe amit megtalálnak a lábaim?

- Dehogy fogsz – mondja majd kiszáll a kocsiból.

Átjön az én oldalamra és kisegít az autóból. Elindulunk egy irányba, majd egy perc múlva megállunk. Halk suttogásra leszek figyelmes.