wherever you are ↳ lrh | ✓

☾thirty-five☽

Mackenzie May

A fejem majd szét hasad amikor elkezdek ébredezni. Automatikusan odakapom a kezemet, de ahogy megérintem a bőröm, azonnal elveszem onnan a karomat, mert iszonyatosan fáj az a terület. Lassan kinyitom a szemeimet. Az első amit észlelek az egy erős fehér fény, de hamar megszokják az szemeim, ezért körbe tudok tekinteni. A falak fehérek, műszerek vannak körülöttem, miközben a kezemből egy infúziós cső lóg ki. Kórházban vagyok. Ahogy balra fordítom a fejemet, egy nővérrel találom szembe magam, aki mosolyogva fürkész engem.

- Szia Mackenzie, jól érzed magad? – szólal meg lágy hangon.

- Öhm, nem? – a válaszom inkább hangzik kérdésnek, mint kijelentésnek.

- Nem baj, majd jobban leszel. Emlékszel arra, hogy mi történt? – kérdezi, én pedig elgondolkodom.

- Utolsó emlékem az, hogy a barátommal összevesztem, aztán meg jéghokiztunk, de a többi az teljes képszakadás – hangom rekedt, és halk, még az is megerőltető, hogy normálisan beszéljek.

- Rendben – irkál fel valamit egy lapra, majd feláll a székről. – Behívjam édesapádat? – mondja, én meg bólintok. Elköszön, és kinyitja az ajtót.

Amikor apa helyet cserél a nővérrel, akkor a kis résen pont Lukeot pillantom meg, aki szintén engem néz. De nem sokáig tartjuk a szemkontaktust, mert apa bezárja a kórterem ajtaját és idesiet hozzám. Próbálok egy apróbb mosolyt varázsolni az arcomra, ami hála az égnek sikerül. Apa rögtön kérdezgetni kezd. "Hogy vagy?" "Nem vagy éhes?" "Nagyon fáj a lábad?" Az utolsó kérdéséig észre sem vettem, hogy lábammal van valami ezért gyorsan odakapom a tekintetem. Be van kötözve, és megpróbálom megmozgatni, ami nem igazán sikerül.

- Khm, apa – remeg meg a hangom. – Miért nem érzem a lábam? – nézek fel rá.

- Megműtöttek, lehet azért, de jobb ha most behívom Lukeot, így is már halálra idegeskedte magát – simít végig a karomon, majd ő is itt hagy.

Nem sokra rá, Luke lép be, és ahogy ideér hozzám az ajkait az enyémekre nyomja. Viszonzom a csókját, ám nem sokra rá levegő hiány miatt elválunk egymástól. Ebben a csókban minden benne van. Fájdalom, csalódottság, és szerelem. Elmosolyodom, és amikor leül az ágyra, az egyik kezemmel elkezdek játszani a hajával.

- Jobban vagy már? – a szemei alatt fekete karikák húzódnak. Látszik, hogy semmit nem aludt a balesetem óta, amit még mindig nem tudom, hogy történt.

- Fogjuk rá – köszörülöm meg torkomat. – Amúgy mi volt, ami miatt itt vagyok?

- Neked mentek, és eléggé durván a pálya széléhez csapódtál – mondja. – És hát mivel rám bízták ezt a feladatot, mivel úgy gondolta apud is, hogy jobb ha tőlem tudod meg, akkor jobb ha elmondom.. – vált témát, így hirtelen nem is tudom miről beszél.

- Mi van?

- A bokádat meg kellett műteni, mert teljesen kifordult, és pár ínszalag is elszakadt – nyel egyet.

- Luke, mire akarsz kilyukadni? – ijedek meg, rögtön a legrosszabb dolgokra gondolva.

- Mackenzie, ne akadj ki – fogja meg a kezeimet, majd folytatja. – Az orvosok tényleg próbálták menteni a menthetőt, csak ezt már nem lehetett menthetőnek nevezni.

- Ugye nem? – a tüdőm megtelik levegővel, és egyszerre több rossz dolog cikázik a fejemben. Talán a legrosszabb az nem.

- Sajnálom, de többet nem tudsz jéghokizni – közli velem a szöszi, miközben a szemeiből árad a sajnálat. A sajnálat irántam, amiért épp most fosztanak meg mindattól ami eddig az életem egyik legnagyobb része volt.

Elfordítom a tekintetem, és megpróbálom felfogni az előbb hallottakat. De nem megy. A szemeimbe könnyek gyűlnek, amiket visszatartok. Erre semmit nem tudok mondani, és őszintén szólva nem is akarok. Luke elkezd szólongatni, de nem válaszolok. Nincs mit mondanom. Szótlanul fekszek mellette, miközben néha muszáj bólogatnom, ha kérdez. Már vagy tíz perce ülhet mellettem, amikor megelégeli.

- Tényleg sajnálom Mackenzie – mondja majd a homlokomra ad egy puszit.

Összeszorítom a szemeimet, és ahogy elhagyja a szobát, azonnal kitőr belőlem az a bizonyos keserves sírás. Beleütök egyet a mellettem lévő kisasztal szélébe, ami felsérti a bőröm, és halványan szivárogni kezd belőle a vér. De nem érdekel. Semmi sem érdekel most. Mi az, hogy nem jéghokizhatok többé? Ez lehetetlen, ez nem történhet meg velem, csupán egy kisebb baleset miatt. Annyira nem figyelek a körülöttem lévő dolgokra, hogy az orvost sem veszem észre, csak akkor amikor elkezdi levenni a lábamról a kötést. Hirtelen abba hagyom a sírást, és piroskás szemekkel vizslatom az immár bedagadt bokámat, amin lilás kék foltok helyezkednek, a varrás mellett. Az orvos végig simít rajta, amitől összerezzenek.

- Próbáld megmozgatni!

- N-nem... – nyelek egy aprót.

- Csak próbáld – küld felém egy bíztató mosolyt. Fájdalmasan de végre sikerül egy másik helyre raknom. Körkörösen megmozgatja a bokámat, az ötven év körüli pasas. Felszisszenek. – Pár nap és, ha már nem fog ennyire fájni, haza is mehetsz, viszont remélem tudod, hogy nem szabad többet semilyen megerőltető sportot végezned.

- Persze – mondom, holott előre tudom, hogy egyszer biztos megpróbálkozok újra jégre állni, és ebben senki sem fog vissztartani.

~

A kórházban töltött napok, sosem nevezhetők izgalmasnak, vagy éppenséggel jónak. Mindennap meglátogatnak a barátaid, családtagjaid, mint ahogy az én esetemben Luke, Cal, Mikey, Ash, Chloe, na meg apa is.

Luke sosem mozdul el mellőllem, csak akkor ha nagyon muszáj és már haza kell mennie. De mivel most nagyon sok időt voltunk kettesben, volt időnk megbeszélni a dolgokat, amiket muszáj volt letisztáznunk, így már a többieknek is elmondtuk, hogy én bizony érettségi után költözök.

Calum hozza a formáját és Ashtonnal megpróbálnak felvidítani, ami ha sikerül nekik, akkor végig táncolják az egész szobát. Ami nem mindig nyerő, mert akkor szegényeket kiküldik, ezért, hogy megbosszulják folytatják a folyosón is. Michael teszteket töltöget ki velem, egy magazinból, aminek nem igazán értem a lényegét, de ha ő ettől érzi boldognak magát, akkor én is együtt örülök a boldogságának. Chloe meg, hát ő Chloe. Mindennap suli után jön, még akkor is amikor órája lenne, de őt ez nem foglalkoztatja. Úgy kezel, mintha kezem-lábam eltört volna, pedig ez egyáltalán nem így van.

Nagyon sokat köszönhetek nekik. Segítettek lelkileg felépülni, és örülni annak, hogy nem lett nagyobb bajom. Összesen egy hetet kell itt töltenem, amiből már csak egy-két nap van hátra, és haza engednek. Újra jönnek majd a szokásos tevékenységek, ami most csak a iskolából fog állni, mert nem sokára itt az érettségi, aztán arra is jó lenne felkészülni.

Ám ugye mindannyian tudjuk, mit jelent az évvége. A költözést Californiába, aminek bizony senki sem örül, köztük talán én a legjobban.