wherever you are ↳ lrh | ✓

☾twenty-nine☽

Szilveszter után gyorsan teltek a napok, én pedig minden egyes nap le voltam törve, lelkileg, és testileg is. Aznap éjjel, ahogy észrevettem Lukeot smárolni azzal a ribanccal, -aki mellesleg a jégcsarnok előtti eseményből volt ismerős-, rögtön haza mentem. Persze, másnap, Luke többször is hívott telefonon. Lebombázott egy millió üzenettel, de én ezeket figyelemre sem méltattam. Nagyon fájt amit csinált, miközben tényleg azt hittem, hogy szeret. Közben a többiek is, Cal, Ash, Mikey is keresett, de csak a szöszke barátnőmmel beszéltem, aki említette, hogy rekordot döntöttem. Hogy miben? Én bírtam a legtovább Lukeal egy kapcsolatban, pontosabban másfél hétig.

Amúgy a srácok közül elsőnek Calumnak vettem fel a telefont, de mint akkor kiderült, egyáltalán nem Cal hívott, hanem a szöszi, a haverja telefonjáról. Nos igen, és onnantól kezdve senkinek sem reagáltam. Chloetól viszont kitudakoltam, hogy drága Luke Hemmings azt sem tudja, hogy mi történt aznap éjjel. Sőt, nem hogy ő, még a haverjai sem. Bár ez egeszén addig volt így, míg C el nem mondta Calnak, hogy miért rágtam be a szöszire, aztán ugye Calum meg kikotyogta Lukenak.

De még mindenki számára zavaros ez az egész. Még nekem is, hisz nem tudom, hogy a szőkeséget mi vitte erre, hogy ezt tegye? A pia, vagy esetleg más?

A januári első suli napon, hamarabb érek be, hogy nehogy összetalálkozzak azzal a seggfejjel. Így is vele kell lennem egy terembe majd az órákon. Ahogy belépek a meleg épületbe, Chloe tűnik fel a semmiből. Megragadja a karomat, és el kezd húzni a folyosón.

- Hallod, mi a baj? – kérdem meg tőle.

- Bocsi, Kenzie, Calum kérte – néz rám megbánóan, és az említett fiúra néz aki a szertár előtt áll, neki támaszkodva a falnak, Luke társaságában.

- Chloe! Úgy tudtam, hogy mellettem állsz! – kiáltok fel hisztérikusan.

Egyre és egyre közelebb vagyok Lukehoz. A szemei alatt fekete karikák húzódnak, és a haja kócosan ül a fején. Hirtelen kinyílik a szertár ajtó és a szöszivel egyszerre kerülünk be oda. Azonnal csapkodni kezdem a kékre festett ajtót, miközben a megjavított kilincset rángatom.

- CHLOE EVANS! – ordítom. Egy kezet érzek meg a csuklómon, majd hirtelen Luke mellkasának csapódok. A szívem felgyorsul. – Hemmings, jobb ha elengedsz – sziszegem neki.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg! – mondja, és a dejavu érzés fog hatalmába.

- Nem kell semmit megmagyaráznod, Luke! Mi befejeztük – közlöm vele rezzenéstelen arccal.

- Mackenzie...

- Nem, nem és nem. Nekem elég ennyi volt bőven. Inkább dugj meg valami újabb ribancot akit összeszedsz majd az utca sarkán – mondom a szemeibe. Kék íriszeit látva, hiány érzetet tapasztalok meg.

- Kenzie, nem tudtam, hogy mit csinálok akkor! Esküszöm. Utolsó emlékem, hogy az a csaj felrángat az emeletre – böki ki egy szuszra.

- Nem érdekel, Luke.

- Nem érdekel? – fogja meg mindkét kezemet és a falnak szorít. Nyelek egy nagyot, de felnézek a szemeibe és állom a tekintetét. – És én sem érdekellek már? – suttogja az ajkaimra.

- Luke – nyöszörgöm.

- Most mond a szemembe, Mackenzie, én érdekellek még? – kérdezi meg újra.

- Engedj el –  szűröm ki a fogaim között.

- Válaszolj a kérdésemre! – emeli fel a hangját, mire kirántom magam Luke kezei közül és azonnal eltávolodok tőle.

- Majd beszélünk – motyogom, és újra megpróbálom az ajtó kinyitását.

Hála az égnek a zár kattan, ezért kiviharzok a folyosóra. A hajamba beletúrva rohanok ki a suli kapuján. Ma nem megyek be órákra. Ennyi nekem is jár.

~

Az egész napot otthon töltöm és sorozatokat nézek, miközben a mai nap eseményein gondolkodok. Talán még is meg kellett volna hallgatnom Lukeot. Hisz, ahogy ő mondta, nem emlékszik semmire. De nem is ivott annyit. Ekkor ugrik be valami.

A tabletta.

A tabletta amitől Ash bekattant, és teljesen kiütötte magát. De lehetséges, hogy a szőkeség önszántából bevette? Hirtelen felpattanok, és magamra rángatom az egyik pulóveremet. Megfogom a telefonomat és nagy nehezen belenyomom a farmerem zsebébe. Lerohanok a lépcsőn, egyenesen apához.

- El kell mennem – mondom, de megállok egy pillanatra. Mit mondjak neki? Nem szeretnék hazudni. – Szóval... khm, Lukehoz.

- Minek? – vonja fel a szemöldökét édesapám, én pedig előtte toporgok egy helyben.

- Majd mindent megmagyarázok! – nyomok egy puszit az arcára, majd szó nélkül, futva rohanok ki az ajtón.

Végig futom az egész utcát, hogy mihamarabb odaérjek Lukeék házához, és tudjak vele beszélni. Futással, fogjuk rá, hogy gyorsan odaérek. Az adrenalintól felbuzdulva, nyomom meg a csengőt, és kopogtatok be egyszerre. Luke anyukája, Liz nyit ajtót.

- Jó estét, Mrs. Hemmings! Tudnék a fiával beszélni? – csapok bele az elejébe.

A mosolyát látva, nem hiszem, hogy tudná azt, hogy a szöszivel most nem a legfényesebb a kapcsolatunk.

- Persze, már is lehívom. De nem jössz be? – tárja ki jobban az ajtót, de én csak a fejemet rázom.

- Nem, tökéletes itt kint nekem – válaszolom.

Ott állok egy szál pulcsiban a hidegben, és várom, hogy őnagysága letolja a képét a földszintre.

Nem sokkal később, ide csoszog hozzám, miközben megdörzsöli az arcát. A szeme környékén egy csík helyezkedik el. Gondolom elaludta, azért ilyen.

- Mondd – szólal meg ő elsőnek.

Az ajakamat harapdálva gondolkodok, hogy kéne kezdenem. Mondjam neki, hogy nem haragszok? De hisz haragszok! Már délelőtt megakarta magyarázni de én elutasítottam. Addig gondolkodok, míg arra a következtetésre jutok, hogy jobb ha egy öleléssel kezdem. Hirtelen hozzá bújok, és a kezemet a dereka köré fonom, jó szorosan.

- Bocs, hogy nem hallgattalak meg. De mostmár szeretném tudni, hogy történt – motyogom és a fejemet belefúrom a nyakhajlatába miközben a lábaimmal pipiskedem, hogy felérjek hozzá.