Út a halhatatlanság felé #1

1. fejezet

Vajon létezhet halál után is élet? Vajon testünkkel együtt a lelkünk is elenyész? Nem tudom. Ki tudja? Na mindegy. Szerintem ma már eleget töprengtem ezen. Mindennap, minden éjjel felteszem magamnak ezeket a kérdéseket. Pedig még csak 16 vagyok! Na jó, idén már 17 leszek. De akkor is még túl korai lenne - normális esetben - ezen tépelődnöm. De most komolyan, ha engem boldoggá tesz, hadd kínozzam ezzel magamat! De szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül. Legalábbis remélem... Valójában többszőr is elgondolkoztam már róla, hogy miért vagyok ilyen... talán azért, mert sajnos jó memóriával rendelkezem, ami ebben az esetben negatív értékű...

Nos ennyi. Ideje végre aludnom. Elvégre holnap iskola, ráadásul négy dolgozat is vár rám, amire nem készültem... pedig holnap mégcsak hétfő lesz. De igazán! Kezdem azt hinni, hogy a tanárok direkt kicseszésből iratnak velünk annyi dolgozatot. Előre félek, hogy mi lesz a többi 4 napban. Gondoltam rá, hogy talán beteget jelentek, de az orvosokat még jobban utálom, és még a szüleim reakciórájára nem is gondoltam...

Reggel az ébresztőm helyett arra ébredtem, hogy a földön fekszem verejtékben úszva. Nem emlékszem semmire. Vajon mikor estem le, és mit álmodhattam ami ennyire megviselhetett? Még mindig hallottam szívverésem zakatoló dübörgését. Biztos a sok horror teszi! Hirtelen nagyot ugrottam, mivel megszólalt az ébresztőm. Mintha még nem lennék így is fent! Komolyan. Gyors lezuhanyoztam, közben további kérdések sorát zúdítottam magamra.

Egyszer olvastam róla, hogy az agyunk úgy kímél meg szörnyű álmainktól, hogy nem tudunk visszaemlékezni a történtekre. Vajon mitől kímélt meg? Ezen egy kicsit felhúztam magam. Engem nem kell semmitől sem kímélni. Végül hagytam is a dolgot, elvégeztem a további teendőimet, beköszöntem anyunak, hogy indulok is a suliba.

Az iskolában kerültem mindenkit. Most a végképp nem akartam beszélni senkivel sem, amilyen állapotban vagyok valakit biztos, hogy meg fogok bántani. És persze, hogy ilyenkor talál meg mindenki! Ahh. Próbáltam jó pofát vágni mindenkihez. Többé-kevésbé ez jól sikerült. Ehhez legalább értek. Nos legalább ezen is túl vagyok. A teremben leültem a helyemre, még volt vissza kb. 5 perc a becsöngőig, így elővettem a telefonom és a fülhallgatommal a fülemben hallgattam egy kis zenét. Becsengettek. Felijedtem. Most ez komoly? Mióta vagyok ennyire ijedős? Ideje lenne átnézni az anyagot, habár rajtam ez már nem fog sokat segíteni...

Ebédszünetben odajött hozzám az egyik legjobb barátnőm. Elkeztünk "beszélgetni," pontosabban ő beszélt én meg hallgattam.

- Képzeld, ma jött egy új osztálytársunk! Bent volt velünk az első két órán.

Aha! Szóval azért volt az a zsúfoltság a szélső padsorban. Nem is foglalkoztam vele, örültem, hogy engem békén hagytak.

- Na ne mond! Nem is figyeltem. Na és jófej? - vettem fel a társalkodos kedvem.

- Az nem is kifejezés! Mellékesen igazán jóképű. És a stílusa! Látnod kellene... - csillant meg a szeme a lehetőségre, hogy bemutathasson engem.

- Kössz, de ezt most inkább kihagyom. Nincs jó hangulatom.

- Igen, azt látom. Mégis mi történt? - kérdezett rá.

Mégis mit mondjak? Magam sem értem, hogy mi bajom. Reggel óta "kissé" ingerlékeny vagyok. És most tessék: egyből rákérdezett és várja a válaszom. Nem akartam húzni az időt, így elmondtam az igazat. Ismerem már, úgyis kiszedi belőlem az igazat előbb vagy utóbb. Bár kecsegtető volt az ötlet, hogy egy kicsit megdolgoztassam.

Mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejemben. Még hozzátete:

- Csak az igazat!

Ígyhát beszámoltam neki a reggelemről. Mire a végére értem a hasát fogva nevetett. Igen szerintem is ki kell nevetni a másikat! Mintha nem éreztem volna magam enélkül is eléggé nyomoréknak tegyen csak rá egy lapáttal, hiába én mindent kibírok!

- Bocsi... csak... - kezdte el, a nevetéssel küzködve. Mikor végre sikerült abbahagynia újra nekikezdett. - Most csak viccelsz, ugye? Ezért vagy ennyire fusztrált? Én mindenhéten legalább egyszer a földön kötök ki! Nem kell mindent folyton magadra venni. Legközelebb, ha valami ilyesmi történik csak nevess rajta.

Remek. Ennyit erről. Talán igaza van... meg kéne próbálnom nevetni az eseten...de vhogy nem sikerült. Pedig higyétek el igazán akartam oldani a hangulatomon!

Végeztünk a kajával és épp a folyóson haladtunk, mikor megláttuk a folyosó végén az új srácot. Hűűha! Hát bevallom erre igazán nem számítottam. A barátnőm valóban nem túlzott a stílusával kapcsolatban... leblokkoltam. Szó szerint! Rá nem is vonatkozik az iskola házirendje? Elvégre mindenkinek iskolai uniformist kellett viselnie, amit én történetesen utálok. De most tényleg! Mindenki ugyanúgy néz ki, annyi a különbség, hogy a fiúknak megengedik a nadrágot! Ami meg a nyakkendőt illeti, megfulladok tőle, erre ő meg itt flangál egy utcai viseletes öltözékben, habár nekem kimondottan bejön ez az emo stílus. Valójában ezért is blokkoltam le. Ettől a felismeréstől zavarba jöttem. Az új fiú pedig végig engem fixírozott! Majd... csak nem! Hát ez nem lehet igaz! Rámkacsintott! Alig hittem a szememnek biztos, hogy csak a mögöttem lévő egyik bombázónak küldte. Lassan hátrapillantottam, de nem volt senki sem mögöttem. A barátnőm viszont láthatólag jól szórakozott. Ártatlan arccal rámnézett, majd sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét. Utálom ha ezt csinálja. Visszanéztem a srácra. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak 1 ember mulat rajtam, hanem az ő arcán is megjelent a mosoly. Elvörösödtem. Persze nevess csak!

- Na gyere! - szólalt meg hirtelen a társaságom. - Bemutatlak neki.

Elkezdett húzni az újonc felé, de gyorsan megállítottam. Nem akartam beszélgetni. Föleg nem ezzel a taggal! Még mindig engem bámulva rajtam kuncogot. Igen, hallottam! Ha egyszer rossz napom van, akkor teljesen legyen is az.

- De én nem akarok vele társalogni! - makacsoltam meg magam.

- De előbb-utóbb úgyis hozzá kell szólnod! Nem lenne jobb most túlesni rajta? - kérdezte bátorítva.

Ezen elgondolkodtam. Nem volt könnyű döntenem, elvégre mind a ketten engem bámultak. Mielőtt még döntést hozhattam volna a srác már meghozta helyettem. Egyenesen felém közeledett...