Út a halhatatlanság felé #1

25. fejezet

- Bocs, hogy így berontok, de k... - kezdem el becsukva magam mögött az ajtót, de megfordulva a látvány miatt kikerekedett szemekkel elnémulok. A tőlem telhető leghangosabb módon felsikoltok, mire a doki azonnal beront a szobába. Pont jól időzített, így el tudott kapni, mikor elájultam. Legalább nem ütöttem meg magam. Épp elég lesz nekem a lelki sokkot túlélnem... De vajon mi lesz Masonnel?

Másnap reggel az ágyamban ébredtem fel, mire kissé összeráncoltam a homlokom. Nem emlékszem, hogy nyugovóra tértem volna... Várjunk csak! Basszus! - csaptam a homlokomra - Mason! Gyors átszaladtam a szobájába s nagy meglepetésemre ott találtam. Pedig... tegnap este... Odasettenkedtem az ágyához, hogy jobban szemügyre tudjam venni őt. Mélyen aludt. Fejemet fogva léptem át a szobája küszöbét, halkan betéve magam után az ajtót. Visszamentem a szobámba és az ágyra huppanva azon törtem a buksim, hogy most a tegnap történtek valóban valósak voltak, vagy csak a képzeletem játszott velem aljas játszmát. Hm... Lehet kezdek bedilizni? Ha úgy vesszük, akkor már eleve az vagyok, mert ugyebár egy ép elmével rendelkező ember nem hall hangokat a fejében, pláne nem beszél velük!

- Na! Mi ez a többesszám? Más hangokkal is beszélsz rajtam kívűl? Vigyázz! A végén még megsértődöm! - szólalt meg a hang durcás hangon.

- Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! - fogtam nagypárnát a fejemhez.

- Mivan? Átmentél a Tom és Jerrybe? Hm... legyen! Megtarthatod Jerryt.

- Hát ezt nem hiszem el! Már csak az hiányzott, hogy még elkezdjél humorizálni is! - jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Na! Ne légy durciii!

- H-hogy mii? Mi van veled? Hol maradnak a "figyelmeztetéseid"? - gondoltam bele a régebbi "beszélgetéseinkbe".

- Hm... Őszintén? Belefáradtam. Rájöttem, hogy hiába is akarom nem tudom megváltoztatni azt, amit a sors elrendeltetett számodra. Sajnálom. A te érdekeidet tartottam a szemem előtt, de te nem hallgattál rám. Most viszont már késő bármin is változtatni. Bár én némiképp örülök, hogy megkaphatom majd idővel a jutalmamat... Nem akartam rossz nyomot hagyni az emlékezetedben magamról. Most mennem kell. Majd találkozunk. Később...

- Várj! Hogy mi? Én ezt nem értem... Kérlek! Válaszokat akarok! - kérleltem, de mint mindig, nem kaptam magyarázatot.

Teljesen összezavart. Ilyen sokáig még sosem beszélt. Vajon mégiscsak ez volt számára a búcsú? De... Akkor miért mondta azt, hogy később találkozunk? Hm... Találkozunk... Ezt mire véljem? Hogy találkozhatna az ember a egy -  fejében lévő - hanggal? Nem értem. Semmit se értek! A tegnapi is... Várjunk csak! Doki! Ő is ott volt tegnap. Hogy lehetek ennyire ostoba! Meg kell kérdeznem tőle. Ennyi az egész.

Mikor leértem a doki már a reggelije felénél járt.

- Jó reggelt, és jó étvágyat! - ültem le elé.

- Neked is jó reggelt, és köszönöm! - nézett rám, miközben a kávéját kezdte el kortyolgatni.

- Kérdezhetek valamit? - kérdeztem meg feszengve, amit végiggondolva nem is csodálok. Elvégre, ha kiderül, hogy tegnap csak szimplán beképzeltem azt, hogy Mason... Tuti, hogy beutaltat a pszichiátriára.

- Persze! Csak nyugodtan. - mosolygott rám, de éber tekintete láttán a szavak félúton meggondolták magukat és megfutamodva visszafordultak.

- Khm... Csak... Azt szerettem volna megkérdezni, hogy... - hablatyoltam össze-vissza, valahogy nem sikerült utólérni a keresett, gyáva szavaim.

A kínos csend azonban nem nyúlt hosszúra, ugyanis a doki csipogója jelezte, hogy a kórházban már várják a betegek.

- Sajnálom, de most mennem kell, majd később beszélünk! - sietett, mire észbekaptam már a cipőjét húzta.

- Mi történt tegnap este? - kérdeztem rá gyorsan. Hiába. A szükség nagy úr... Válaszokat akarok minél előbb!

- Hm... Mire vagy kíváncsi? - vette fel velem a szemkontaktust.

- Hogy van Mason? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést.

Ezzel a kérdésemmel vállalok a legkisebb kockázatot. A doki kétféleképpen reagálhat rá. Az egyik lehetőség: értetlenkedve rákérdez, hogy mi van vele - ebben az esetben beképzeltem az eseményeket; a másik, hogy kifejti Mason állapotát - remélem ezt fogom hallani, mert akkor felcsillan a remény, hogy nem őrűltem meg teljesen. Mellesleg az elsőnél simán ki tudom magyarázni magam. Nuku buktató.

- Nos... Szerencsére jobban van. Kérlek figyelj rá! Még mindig gyenge...

- Rendben. De mi...

- Sajnálom, de sietnem kell! Ha hazaértem mindent megbeszélünk. Rendben? - kapkodva nézett körül, a ráskáját keresve, amit az egyik széken meg is talált.

- Rendben. Viszlát, doki! - köszöntem el tőle.

- Szia! - csukta be maga mögött a bejárati ajtót.

Huh. Szóval nem vagyok teljesen őrűlt. Gyors készítettem magamnak egy melegszendvicset, melynek tetejére reszeltem sajtot is. Nyami!

Miután megreggeliztem felmentem Masonhöz, hogy megnézzem jól van-e. Csuklóit körülöleli a fehér pólya. Még mindig mélyen alszik, amin nem csodálkozok. Az éjjeliszekrényén lefordítva hever a kép és a levél, mit tegnap még a kezeiben szorongatott. Tudom, hogy nem szép dolog, de a kíváncsiságom győzedelmeskedett rajtam. Miért csinálhatta? Mi vette rá? Talán ezekből rájöhetek... A kezembe vettem, majd megfordítottam és...