Út a halhatatlanság felé #1

12. fejezet

Nem vagyok ennyire nyílt. Igen. Mindent elmeséltem neki. Mi az ördög ütött belém? Mire a végére értem a hasát fogva nevetett.

- Hát... ezt nem... nem néztem ki... belőled. - mondta ki nagy keservesen a könnyeivel küzködve.

- Miért mit hittél rólam? - kérdeztem rá egyenesen.

Rám nézett. Csak most vettem észre, hogy milyen szépek is a szemei... Mi ütött belém? Itt csodálom a szemeit egy embernek, akit ráadásul ki nem álhatok; plusz, hogy tovább fokozzam: az ő szobájában. Ha nem lennék ilyen kiszolgáltatott állapotban... Upsz. Ez még meg sem fordult a fejemben! Vajon miket csinálhat meg velem? Kezdtem feszengeni. Elvégre most egyedül vagyunk, édeskettesben..!

- Szerintem nem akarod azt tudni, hidd el! - szólalt meg az "emlegetett". Mi az már gondolatolvasó is lett hírtelen?

- Hm? - kérdeztem marha okosan.

- Mi hm? - kérdezett vissza ő is értetletlenül. Mondhatom nagyon értelmes kezd lenni ez a beszélgetés..! - Ha azt hiszed el fogom mondani a véleményem, akkor nagyot tévedsz. Nem szeretnék most veszekedni, hamár ennyire sikerült összemelegednünk... - elharapta a mondanivalóját. A tekintete aggodalmat sugárzott. Hirtelen észbekaptam. Csak a kérdésemre adott "választ". Csak a sors fintora, hogy a gondolatmenetemhez beillően fejezte ki magát. Vagy talán az előző állításom volt helytálló? Ezzel csak teljesen összezavart amúgy is kóvájgó állapotomban.
- Biztos, hogy jobban vagy? Nem akarsz kórházba menni?

- Mondtam már, kutya bajom! - kezdtem kicsit ingerült lenni.

- De bánt valami. Nem igaz? Nekem nyugodtan elmondhatod.- biztosított lovagiasan.

- Semmi. Csak még egy kicsit fáradt vagyok. - mentettem ki magam a szorult felállásomból.

- Akkor pihenj még. Majd később visszajövök. Ezzel ki is ment volna, ha az utolsó pillanatban meg nem állítom.

- Várj!

- Igen? - vonta fel a szemöldökjét. Gratuláltam magamban magamnak, amiért ilyen gyerekes vagyok. Mindent elkövetek, csakhogy valamennyi figyelmet kapjak. Biztos sok a dolga, de nem akar megbántani, ezért nem szólt semmit sem..

- Áá.. inkább hagyjuk. Felejtsd el! - viszakoztam. Kezdek egyre mélyebbre süllyedni!

- Na mond! - mondta még mindig várakozón.

- Honnan vetted, hogy valami bajom van? - haraptam be a szám szélét. Érdekel mit is fog mondani. Van valamiféle szokatlan ezzel a sráccal kapcsolatban, ami furdalja az oldalamat.

- Ez egészen egyszerű! - mondta hangosabban a kelletténél. Nem azért, mert dühös volt, hanem, hogy vissza tudja tartani a kitörni készülő kacaját.

- Tényleg? Jó neked! - adtam elő a megbántott szerepét. Erre már képtelen volt visszafogni magát. Le kellett ülnie az ágy szélére.

- Sajnálom. - kis szünetet tartott, és végül sikerült neki lecsillapodnia annyira, hogy folytathassa a válaszadást. - Onnan feltételeztem, hogy... nem szóltál vissza nekem. - ezek után mindketten kacarászásba kezdtünk. Mellém feküdt, és felém fordult, ahogy én is hozzá irányítottam a tekintetemet. Hirtelen történtek meg az események. Egyik pillanatban még nevettünk a másikban pedig már csókban törtünk ki. Váratlan érzés lett rajtam úrrá. Az eszem azt súgta, hogy ne engedjek; viszont az ösztönöm arra késztetett, azonnal adjam oda magam neki. Nem tudtam mit tegyek. Vagyis tudom mi a helyes, de képtelen voltam megtenni... El kezdtük vetköztetni egymást. Letépte rólam a felsőmet... szó szerint! Lehúztam róla a pulcsiját. Hirtelen megmerevedett, lenézet a karjára. Követtem a tekintetét, és mielőtt elrejthette volna előlem megláttam. Megláttam a vágásnyomokat! Mielőtt megszólalhattam volna kiviharzott a szobából. Mi volt ez az egész? Nem akarok erről gondolkodni. Majd lesz időm később...

Én még sokáig feküdtem ott ébren. Nem tudtam még aludni. Jöttek a szokásos élet-halál gondolatok, amit nem tudom miért, de egy ideje hanyagoltam. Tulajdonképp azóta, mióta a vendéglátom betoppant az életembe... Nane! Nem hibáztathatom ezért is őt! Gyors elvetettem ezt a gondolatomat. Végül elszunnyadtam.

Este 9-kor ébredtem fel. Vissza is aludhattam volna, csakhogy, ha én egyszer felébredek nem vagyok képes visszaaludni. Ki akartam kelni az ágyból, de a könnyelműségemnek az volt az ára, hogy újból fájdalom járta át a bokámat. Hát ezt nem hiszem el! Sehova sem mehetek már? A fájdalommal mit sem törődve - nehézkesen ugyan -, de sikerült felállnom. Már csak egy kérdés volt. Hogyan érjek el a szoba másik felében lévő fürdőbe?

Ez is a vártnál jobban ment... csak körülbelül tízszer csuklottam össze a fájdalomtól. Gyors magamra zártam az ajtót. Nem értem. Egy bokaficam nem fájhat ennyire. Tudom. Már volt olyanom. Ez valami más. Odaléptem az egyik tükörhöz. Kikötöztem a bokám, hogy lássam milyen, de erre a látványra nem készültem fel...