Út a halhatatlanság felé #1

7. fejezet

A srác szemszögéből írva.

Kedd

- Szia, öhm.. csak elnézést szeretnék kérni a tegnapi kirohanásomért.. - kezdte el mondani a csaj.

- Nem gáz. - feleltem öszintén. Meg voltam lepődve, amiért egyáltalán bocsánatot kért. A hangja őszinte csengése vmiféle érzelmet váltott ki belőlem, amit a legkevésbé sem akartam... Nem szerettem volna ilyesmit táplálni iránta. Egyáltalán mit is érzek? Az nem lehet, hogy beleszerettem!! Láttam ő is ugyanúgy elgondolkozik... nanee ez nem igaz! Muszáj vmit mondanom.. vmi bántót, hogy ne legyen rossz vége, mint ahogy régen történt... Megvan! 
- Különben meg: a reakcióddal csakis a nyilvánvalót támasztottad alá. - vigyorodtam el.

- Tessék? Mégis mit jelentsen ez? - vont kérdőre. Szemeiben zavart véltem látni.

- Ugyan használd azt a csöpp kis eszedet, szöszi! Mostmár mindenki tisztában van azzal a ténnyel, hogy te még ártatlan vagy. - adtam a bunkót.

- Ugyan már! Ezt te sem mondod komolyan. Azért túlzol, mert szarul akarod, hogy érezzem magam.. és ne merészelj szöszinek hívni! - védekezett a lány. Ez azért szíven ütött...

- Hm. Csak azon tanakodom, hogy miért is kértél bocsánatot. Na ne! Csak nem? - mosolyodtam el, amelyet egy kicsit perverznek ítéltem meg.

- Mit nem? - értetlenkedett tovább.

- Bejövök neked, és unod a szűzlétet... igazán megtisztelő, hogy rám gondoltál. - kezdtem el fokozni. Remélem ettől végleg kiábrándul belőlem...

A beszélgetés megszakadt az osztályban, és mindenki érdeklődve hallgatta az eszmecserénket. A fiúk egyből heherészni, a lányok pedig tátott szájjal figyelték az eseményeket. A lány barátnője odajött hozzánk, és most ő is beszált a mi kis, immár nyilvános vitánkba.

- Jobb, ha visszaveszel az arcodból kisapám, mert ez a viselkedés nálunk nem járja...

Mi a fenét képzel ez magáról? Mi ez a duma? De most tényleg. Nem fogom tűrni, hogy megalázzon a srácok elött... inkább leszek egy kissé nyers és bunkó.

- Húúha.., mintha csak az anyámat hallanám! - remek... öngól. Nem akartam, hogy vki is lássa csepnyi elgyengülésemet, ezért bevontam a fiúkat is a játszmába - Srácok, meneküljünk! - erre már a hasukat fogták a nevetéstől. A lányok pedig továbbra is tartották a távolságot az eseményektől. - Ugyan már lányok! Most nem mondhatjátok, hogy itt mindenki szűz! - nevettem el magam már én is. Na erre már a többiek is felkapták a fejüket. Ugyanakkor a srácok némelyike, abbahagyta a nevetést, és dühös pillantással méregettek..

Már megint bakot lőttem. Ezek szerint az osztályba való beilleszkedésem mégsem lesz olyan sima ügy, mint képzeltem... Gondolataimból egy kiáltás ébresztett fel.

- Megöllek! - visította az elkényesztetett. És már csak a hűvös nyakamra font kezét éreztem.

Néhányan megpróbáltak szétválasztani minket. Kisebb-nagyobb sikerrel. Az én "barátaim" - ugyanis néhány sráccal az osztályból sikerült közös nevezőre jutni - és a csaj barátai is bunyózni kezdtek.. a zűrzavarra a többi évfolyam is beözönlött megnézni, hogy mi a fészkes fene folyik itt. Végül a tanárok is megjelentek.. ami a következményeket illeti...

Most az egész osztály az igazgatóiban kuksolt. Megjelent az igazgató, kérdőre vont minket, majd mikor arra tért ki, hogy behivatja a szüleinket.. hirtelen az osztály többsége határozottan jelentette be, hogy ő ugyan nem vett rész ebben a cirkuszban. Jellemző. Az igazgató pedig elengette őket!! Ezt az igazságtalanságot... ők is ugyanúgy részt vettek benne, mint mi!
Így maradtunk körülbelül nyolcan: én, a csaj legjobb barátnője, pár srác.., és megdöbbenve vettem észre: az elkényesztetett szöszi is maradt! Na, még a végén tényleg belezúgok! Azt már nem!!

- Sajnálom, de nektek be kell hivatnom a szüleiteket. - szólalt meg az igazgató. - Mélységesen csalódtam bennetek. - vált szomorúvá a hangja.

Hát ezzel is megvolnánk.. Mint említette valóban behívta őket. A szülők dühösen "vezették" haza a gyereküket. Csak két szülő hiányzott: az enyém és az elkényesztetté. Mi van, nem akartak bejönni a szülei, mert rosszat csinált a szemük fénye? Ránéztem a lányra, de az arca kifejezéstelen maradt. Az igazgató benntartott még egy db-ig minket, hátha ők is megérkeznek, de erre nem került sor, amin a saját esetemben nem volt.. ugyanis vagy már 3 éve árvaként élek egyedül.. Olyan fél 5 óra felé el is engedett minket. Talán félreismertem a lányt?

Egymás mellett mentünk csendben, míg meg nem törtem a csendet.

- Figyelj... - keztem el, de közbeszólt.

- Nem! Nehogy hozzám merj szólni még 2x! Szerintem mára elég volt. Remélem boldog vagy!

- Képzeld, akár hiszed, akár nem én sem így terveztem el az egész jelenetett! - jegyeztem meg mogorván.

- Miért mit hittél? Azt, hogy csak úgy hagyni fogom a megaláztatást? - csattant fel.

- Hát... azt nem hittem.. De, hogy elkezdesz folytogatni.. fogalmazzunk úgy: nem képzeltem volna rólad. - mosolyodtam el az emlékre.
- Nos akkor, mi legyen? - kérdeztem vontatottan. Talán végül mégiscsak jóban lehetnénk...

- Hát a barátság ezek után már szóba sem jöhet..

Erről ennyit... nem tagadom: meg voltam bántva, de nem szerettem volna, hogy ezt ő is észrevegye... Nincs szükségem sajnálatra!

- Akkor nem maradt más lehetőség...- kezdtem elgondolkodva. Ha harc, legyen harc! Ki nevet a végén? Elhúztam egy ördögi mosollyal az arcomon.

Mikor hazaértem készítettem vmi harapnivalót. Gyors befaltam, majd elugrottam a boltba, hogy feltöltsem a hüttőt. Mikor ezzel is elkészültem és kivittem a szemetet is (de nem a kukába), majd felmentem a szobámba. Levettem a pulcsim, mert már eléggé melegem volt alatta. Ránéztem a karomon lévő vágásokra, majd kicsit kibővítettem őket... ettől megnyugodtam.

Felidéződött bennem életem főbb történései: az autóbaleset, a kórházi kezelések, a szüleim, testvérem halála, pszihológus, temetés, az árvaház, az ismerőseim sajnálkozó tekintete.., a szökésem, most pedig a suliváltás és az iskolaközösségbe való beilleszkedési tervem.

Jut eszembe iskola... az igazgatón kívül senki sem tud a múltamról. Azon ugyan elhúzta a száját, hogy egyedül lakom, de mivel nagykorú vagyok... semmit sem tehet ellene. Volt olyan nagyvonalú, és megengette nekem, hogy a megszokott ruhámban járjak az amúgy uniformizált iskolájába.
Ezen sokat spóroltam. Nem mintha nem lenne elég pénzem. A családom egy kisebb vagyont hagyott rám, de a pénz java elment a temetésre és a többi más elintéznivalóra. Most van egy munkahelyem, amit iskola mellett is intézhetek. Így ugyan megtudok élni, de drága dolgokra nem futtya.

Eltettem a pengét, majd a véres cuccaimat is. Ránéztem az órámra. Este 11 óra. Elmentem fürdeni, fogmosás után pedig egyszerűen ledőltem az ágyamba. Holnap suli muszáj vmennyit aludnom, ha már leckét nem csináltam... Mielőtt át adtam volna magam az álomvilágnak még arra a beképzelt lányra gondoltam.. kíváncsi lennék az arcára...

Álmomban a családommal voltam. Újra átéltem a balesetett... Felriadtam. Ilyen nincs! Még csak 2 óra... hát akkor megcsinálom a leckéket.