Út a halhatatlanság felé #1

27. fejezet

A padlón feküdt eszméletlenül, körülötte vörösség. Azonnal odarohantam hozzá.

- Ne, anyu ne csináld ezt velem... - sírtam el magam.

Megnéztem a pulzusát és megállapítottam, hogy van neki. Bár alig lehet érezni. Gyorsan felhívtam a mentőket. Amíg vártam, hogy kijöjjenek elláttam a csuklóján lévő sérüléseit. Sokáig tartott, mert folyamatosan rohantam közben ki a mosdóba, hogy eszméletemnél maradjak... Szerencsére sikerült addig életben tartanom, amíg a mentősök ki nem érkeztek. Amint meghallottam a mentőautó érkezését azonnal mentem is ajtót nyitni.

- Köszönöm, hogy ilyen hamar ki tudtak érni, erre tessék. - vezettem rögtön anyuhoz a mentősöket, akik miután megnézték az állapotát hordágyra is fektették.

- Rendben van. - lépett oda hozzám az egyikük. - Most bevisszük a Központi Kórházba. Maga a lánya, ugye? - kérdezte, mire csak bólintottam egyet. - Nagyon helyesen cselekedtél, a kötéseidnek hála kevesebb vért veszítet. Ne aggódj, mostmár gondját viseljük. - tette a vállamra a kezét. - Az édesapja? - tette fel a kérdést, amire nem válaszoltam.

Apa. Most merre vagy, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád? Miért nem vagy itt velem? Miért..? Miért történnek ezek? Eddig minden normális volt. Most mégis mi változott? - tettem fel gondolatban a szívemet nyomó kérdéseket. Gondolataimból a mentőautó indulása ébresztett fel. Mi a..? Ennyire elkalandoztam? Körbenéztem. Már csak én tartózkodtam a házban.

- Köszönöm. - suttogtam, mire zokogásban törtem ki.

Bementem a szobámba és csak zokogtam és zokogtam.

Miért? Egyedül vagyok. Ahelyett, hogy gyorsan a kórházba rohannék itt fekszem és zokogok a szobamban.

- Mihlyenh emhberh vagyhok énh? - kérdeztem meg könnyeimmel hadakozva.

A sokk teljesen eluralkodott rajtam. Magamat kezdtem el vádolni a történtekkel kapcsolatosan.

Egyik kispárnámat szorítottam a hasamhoz. Összekuporodtam. És én még meg akartam mondani neki a magamét, amiért azt a hülye levelet írta! Egy szörnyeteg vagyok... Semmi több.

- Apa! Tudnia kell róla. Szükségem van most rá! - kaptam elő a mobilom és hívni is kezdtem.

~kicseng~

~kicseng~

Semmi. Csak az a nyavajás hangposta! Iszonyúan haragudtam rá.

- Nem hiszem el, hogy most sem vagy hajlandó felvenni azt a k**va telefont! Ennyire elfoglalt vagy? Már nincs is időd ránk? Képzeld anyu kórházba került! Én meg itt vagyok egyedül! Hol vagy most, mikor szükség van rád? Fontosabb a munka? Tudod mit!? UTÁLLAK!!! - üvöltöttem bele a telefonomba, majd idegbajosan a földhöz vágtam. Ez volt az a pillanat, amikor észhez tértem. A szám elé kaptam a kezem, mire könny folyt végig arcomon. Mit tettem? Néztem le a szönyegemre, ahol a telefonom maradványai hevertek.

- Vedd fel a telefont! - szólt hozzám a hang.

Erre, mintha varázsütés lett volna, megszólalt a lenti telefon. Lesiettem és nyomban fel is vettem.

- Igen? - szóltam bele félve.

- Jó napot! Maga Viktoria ...

- Igen én vagyok! - vágtam közbe azonnal. Tudom illetlen dolog, de most nem igazán érdekelt ez.

- Az édesanyjáról van szó...

- Igen? - kezdtem el türelmetlenkedni.

- Nos... Az édesanyja az imént hunyt el. Részvétem. - mondta az orvos, mire azonnal le is raktam.

- Neh... Dehát.... Miért? - ismét felrohantam a szobámba, ami már menedékké nőtte ki magát.

- Lehetetlen... - suttogtam magam elé nézve, üveges tekintettel. Több mint két óra zokogás után már egyszerűen kifogytam a könnyekből. Már csak bámulni tudtam a semmibe.

- Azt mondták, hogy minden rendben lesz... Akkor, hogy...? - temettem bele arcom a kezeimbe.

- Hazudtak neked... Mindenki csak hazudik... - mondta nekem Hang, mire felnéztem.

- Miért?

- Mert az emberek ilyenek... - jött az egyszerű válasz.

- Nem értem... - mondtam zavartan.

- Nem is kell... Én segíthetek... - hangjában mosoly hallattszott.

- Nem tudsz. - mondtam reményvesztetten.

- De igen. Visszaadhatom neked őt! - mondta, majd ijedtemben mintha egy kezet éreztem volna meg a vállamon.

Gyors hátranéztem, de nem láttam senkit. Vagy mégis? Nem vagyok benne biztos, de olyan, mintha egy árnyat láttam volna besuhanni a sarokba, ahol sötétség honolt.

- Lehetetlen. Senki sem tudja feltámasztani a halottakat! - hitetlenkedtem, de hangom nem volt túl meggyőző. Elvégre mégiscsak egy hanggal társalgok...

- Hm... Pedig épp te beszélgetsz velem... Egy hanggal! Akkor miért ne lehetne? - kérdezte kicsit gúnyosan.

- Akkor kérlek tedd meg! Hozd vissza nekem... - követelőztem.

- A-a. Nem van az ám ilyen könnyen! - kezdte el húzni az agyam.

- Mit kérsz cserébe? - kérdeztem félve a válaszától.

- Gondolom tudod a mondást... Egy életért egy élet az ár... Ha jól tudom van egy szám is, amiben ez is szerepel... - nevetett fel ördögien.

- Jól tudod. - adtam a rövid választ, habár, szerintem nem is kért rá...

- Csak ennyi? Meg sem lepődsz? - a sarok sötétjében mocorgásra lettem figyelmes.

- Valahogy nem tudok a mai nap után meglepődni...

- Nos... A te életedért cserébe visszaadom édesanyád életét.  Na mit szólsz? Ál az alku? - kérdezte meg gyorsan.

- Nem is tudom... - bizonytalanodtam el. Megér nekem ennyit, hogy visszajöjjön?

Visszagondoltam azokra akiket itt hagynék. Sarahra, Dokira, Masonre, Apura. Mason, aki sosem hitt nekem, aki nem hallgatott meg. Aki életem első szerelme volt... Aki kidobott újra és újra. Miatta vágtam felbaz ereim... Sarah, akire mindig számíthattam. Aki meghallgatott, aki mosolyt csalt arcomra, mikor nem voltam jól... Apu, akit nem is láthatok. Aki sose volt mellettem, már két éve...  Akit már nem is ismerek... És Doki, aki mindig vígasztalt, aki mellettem állt. Eldöntöttem.

- A válaszom... - kezdtem el.