Út a halhatatlanság felé #1

11. fejezet

- Ennyi. - csapott le a válaszomra egyből.

- De most komolyan. Neked egyből a vámpír szó jutott eszedbe erről a szituációról? - kérdeztem kissé szórakozittan.

- Naná. - kezdte el lazán nyomni a szöveget.

- Okéé. Ne haragudj de most már mennem kell...

- Nem mész te sehova! - lett dühös. Megijedtem a reakciójától. - Azt mondtam, hogy nálam maradsz. Akkor az is lesz! Értve? - mondta paprikásan.

Erre gomdolkodóba estem. Azt mondta másfél napja voltam eszméletlen. Azon a napon szerda délután volt... tehát most péntek van. Csak három nap... mi rosz történhet velem ez idő alatt?

- Értve. - válaszoltam.

- Helyes!

- De mit fognak szólni a szüleid ehhez? - kérdeztem kíváncsian.

A srác teste hirtelen megfeszűlt, arcán különös kifejezés ült ki. Szemeiben vad düh tombolt. A kezeit remegés futotta át. A légzése szapora lett. Leült egy székre és összekuporodott. Mégis mi az ördög folyik itt? Hirtelen rámnézett.

- Semmit. Mit szólnának? - mondta halkan, de magabiztosan.

- Hát például azt, hogy nem akarják a társaságomat élvezni... - kezdtem bizonytalanul.

- Erre gondolhattál volna akkor is mikor kidőltél. - jött egy újabb gúnyos mosoly.

- Nem volt szándékomban, hogy elájuljak! - kaptam fel a vizet.

- Hm. És ezt el is higgyem? Biztos csak a letolást akartad megúszni...

- Nem! Dehogyis! Hogy lehetsz...- hirtelen észbekaptam, hogy csak viccel. - Jaj, bocsi! - próbáltam menteni a menthetőt.

- Tudod mi a baj veled? - kérdezte elgondolkodva. Jó kérdés. Én is sokat rágódok rajta. Figyeltem mit fog mondani. Lehet most mindenre választ kapok, elvégre egy külső szemszögéből fogom hallani azokat a dolgokat, amiket nem tudok... - Túlságosan komolyan veszed az életed! - mondta a szemembe. Hát kösz... ennyit a reményről.

- Na ne mond! - csattantam fel.

- Látod! Most is azt csinálod! - húzta össze a szemöldökét.

- Mit?

- Magadra veszed. - mondta higgadtabban.

Erre nem tudtam mit szólni. Tényleg nagyon kába lehetek még, ha ezt az összefüggést sem vagyok képes megérteni. Szükségem lenne egy kis kávéra.
A srác hirtelen megindult az ajtó felé.

- Most meg hova mész? - kérdeztem kicsit ilyedten. Nem akartam egyedül lenni. Nem akartam a hangot hallani. Még az ő társaságát is elfogadom, csak ne hagyjon itt...

- Hozok neked egy kis kávét. Látom nagyon szükséged van rá. - mondta a hátát mutatva nekem. Meglepett a törődése. Lehet, hogy nem os olyan szörnyű ez a fiú? - Utána - folytatta tovább - szeretném hallani a részleteket a csapdával kapcsolatban! - megfordult, és láthattam egy szívdöglesztő mosolyt az arcán.

- Okéés... ha igazán azt akarod. Elmesélem. - tétováztam egy kicsit. Nála nem biztos, hogy komolyan mondta- e, vagy sem.

- Igen. Ezt akarom.

Kiment. Egyedül hagyott a szobában. Körülnéztem. A falak feketék és vörösek voltak. A berendezés egyszerű volt: egy ágy-amin épp pihentem, egy szék, fotel, íróasztal... Ez biztos az ő szobálya. Nem lenne szabad itt lennem. Rossz érzésem van...

Vigyázz..!

- Nem tudsz végre békén hagyni! - mondtam ki a fogaimat csikorgatva.

- Bocs. El is mehetek...- szólalt meg a srác. Tekintete szomorúságot tükrőzött. Letette a tálcát az ágyra. Milyen gondoskodó! A tálcán nem csak a kávém volt, hanem pirítós, vaj, lekvár, és... egy szál vörös rózsa! Hát ez... nem tudok szóhoz jutni.
Arra lettem figyelmes, hogy a srác menne ki a szobából.

- Várj! Ne butáskodj már. Gyere vissza! - oda akartam menni hozzá, de a fájdalom miatt nem sikerült. De ez a húzásom nem maradt következmények nélkül.. annyira fájt, nem bírtam megakadályozni egy halk kiáltást. - Au!

A srác odarohant hozzám. Aggódva nézegette a duzanatot. Kiment a fürdőbe és egy nedves törülközővel tért vissza. Rátekerte a fájó pontra, majd mikor meggyőződött arról, miszerint csillapult a fájdalmam elmosolyodott.

- Nem hittem volna, hogy ennyire vágysz a társaságomra.

- Na ne áltasd magad! - mondtam neki, holott sikerült fején találnia a szöget.

- Ugyan! Lásd be. Szükséged van rám. - mondta lehetőleg mégnagyobb vigyorral az arcán.

- Miért lenne? Csak mert kificamodott a lábam?

- És még a fejedet is mevágtad! - mondta komolyabban. - Tényleg! Nem szédülsz?

- Nem. - mondtam megfontolva. El is felejtkeztem róla, hogy a fejem is beütöttem... Annyira sokminden történt.

- Biztos? Lehet be kellene vinni téged a kórházba. Kivizsgálásra. Nem tudhatjuk, talán komolyan megsérült a fejed... - mondta 100%-ig komolyan.

Mi? Kórházba? Orvosokhoz? Kivizsgálásra? Naneee! Ezt nem! Ezt nagyon nagyon ne! Nem fogom hagyni. Mi lesz, ha a hang épp előttük szólal meg? Mi lesz, ha dilisnek fognak hinni? Mehetnék a diliházba! Egész hátralevő életemben ott gubbaszthatok egy sötét lyukban... Nem. Inkább a halál! Arra lettem figyelmes, hogy a srác engem néz merően. Gyorsan válaszoltam a feltett kérdésére.

- 100%-ig biztos, jól vagyok. - mondtam neki. - Nincs szükségem semmiféle kórházasdira!

- Ahm.. oké... te tudod. - húzta el a száját. - Ez a te döntésed, a te felelősséged lesz, ha valami balul ütne ki!

- Megeggyeztünk. - csaptam le rögvest a lehetőségre.

- Nos akkor mesély szépen, mi ez az egész paint ball-os trükk. - nézett rám kihívóan.

Nem tudom miért tettem a következő lépésemet. Talán az állapotom végett, vagy mert túlzottan a légkör miatti aggodalmam váltotta ki belőlem, de olyasmi történt, amit sehogy sem értek. Én nem vagyok ilyen...