Út a halhatatlanság felé #1

15. fejezet

- Várj!! Mi?? - kérdeztem ijedten. Itthagy? Ilyen egyszerűen? A hang viszont nem szólt vissza. Nem szólt semmit.

Anya visszajött. Odanyújtotta felém a szendvicsemet. Nyami! Miközben ettem - mert ő inkább a kávézás mellett döntött - beszélgettünk.

- Tényleg, anya. Nem kellene dolgozni menned? - kérdeztem meg csendesen. Nem akartam, hogy miattam kelljen kimaradnia a munkahelyéről...

- Ami azt illeti... a mai napra szabadnapot vettem ki. - mondta rámmosolyogva.

- Te? Szabadnapot? - kérdeztem hitetlenkedve. Eddig nem vett ki szabadnapot. Mi történik itt?

- Igen. A főnököm szerint kiérdemeltem. - mondta lazán. Szóval ez a helyzet. Viszont most más kérdés is foglalkoztat...

- Mi van az új fiúval? - kérdeztem rá nyíltan.

Anyu hallgatott. Az arca dühtől lángolt. Most meg mi a baja? Hirtelen felpattant ülő helyzetéből.

- Nincs ahhoz a kamaszhoz semmi közünk! És nem is szeretném! HALLOD!!??? - kiabálta dühösen.

- Tessék? Mi bajod vele? - kérdeztem meg félve. Ritkán láton ennyire dühösen. Sőt az is lehet, hogy még nem is volt hasonló dühkitörése.

- Ho..hogy mi bajom? - kérdezte hitetlenkedve, még mindig dühösen. - Hát kislányom, megmondom én azt neked! Az a bajom, hogy veszélyeztette az életedet!!

- Dehát ő nem is... - kezdtem el megvédeni.

- De igen! Tagadod, hogy őmiatta volt ez az egész? - kérdezte nyugodtabban.

- Nem. De...

- Részemről le van zárva ez a téma. Nem szeretném, hogy a közelébe merészkedj! - vágta közbe ellenkezést nem tűrő hangon. Majd megölelt és suttogva folytatta. - Nekem már csak te vagy a fontos... Nem akarlak elveszíteni. - mondta elhaló hangon.

- Ne aggódj! Nem fogsz. - nyugtatgattam.

- Akkor megígéred, hogy távol maradsz attól a gyerektől? - kérdezte lényegretörően.

Sejthettem volna, hogy ezt tervezi. De nem akartam újra feldühíteni, ugyanakkor be kellett látnom, néhány dologban nem tévedett...

- Rendben. - ígértem meg.

A nap további részében nem történt semmi különös, a többi napok is unalmasan teltek.

★★★★★★★★★★★★★★★★

Péntek van. Most ment ki az orvosom. Közölte velem, hogy nincs semmi veszélyre utaló jel, és a lábam már gyógyulófélben van. Nem értettem. Ez természetes nem? Mi rossz történhetett volna? Na mindegy... Örülök, mert nemsokára végre otthon lehetek; igaz még mindig ágyban kell maradnom, de a sajátomban leszek. A hang azóta nem jelentkezett, ahogyan a fiú sem... Tudom. Megígértem anyának, nem fogok többé a közelébe menni.., de vmiért már alig várom a találkozást. Talán.. Nem! Nem szerethettem bele egy olyan fiúba, akit ráadásul alig ismerek... Még a nevét sem tudom! Atyaég! De ha mégis... Hogyan fogom ezt közölni anyával? Apa talán egyetértene velem, mert szeretne boldognak látni végre... Erre gondoltam mikor lépteket hallottam meg közeledni. A léptek elhalltak, de akkor beszélgetés ütötte meg a fülemet.

- Hogy van? - kérdezte meg az ismerős hang. A szívem kihagyott. Most már biztos vagyok benne... Szeretem őt! Szerelmes vagyok belé.

- Megnyugodhat. Nem lesz már semmi baja. - mondta neki az orvosom nyugodt hangon.

Kíváncsian füleltem tovább, hátha meghallok még valamit a beszélgetésükből, de ehelyett csak távolódó lépések ütötték meg a hallásom. Nem is néz be hozzám? Miért? Nem is vagyok fontos számára. Elszomorodtam. Talán ő nem is viszonozza az érzéseimet... Minek is gyötrődöm. Kinek is kellenék!? Pont én!? Erre a gondolatra kicsordult egy könnycseppem. Nem sokra rá már keservesen zokogtam halkan, mert nem akartam, hogy vkit is zavarjak. Jellemző rám. Mindig másokkal törődöm, pedig nekem is vannak gondjaim. Már a puszta gondolat is megdöbbent, hogy sírok. Mindig is az a csendben szenvedő típus voltam... Nem szoktam így megnyílvánulni... Éés - bár ezt nem szerettem volna beismerni - kezdem hiányolni a hangot. Nem tudom miért, de magányosnak érzem magam nélküle, mintha kiveszett volna belőlem egy darabka...